Az agresszív fiú

Szokatlanul hosszú volt ez évben a nyár, bár próbálkozott az ősz néha de az öreg nyár mindig könnyedén vissza tessékelte, nem jött még el a te időd fiam. Ám ott van az a fránya 23 fokos dőlésszöge az anyaföldünknek: az évszakok váltakoznak.

Sétálok a határban, szép idő van. A nap is kisütött egy kicsit, bár már csak halovány emléke annak amilyen néhány hete volt, aranyos fénybe burkolja az egész mezőt, de meleget már nem igen ad. Szerintem csak diadalmaskodó ősz packázik, nézzétek nézzétek, legyőztem a nyarat. A szél sem olyan kedvesen játékos mint régen, játszani akar most is de erőre kapott és olyan mint egy rossz fiú aki egyre agresszívabban játszik. Épp Beethoven-től megy a vihar szonáta, és azon gondolkodom, hogy Daniel Barenboim előadásában egy teljesen másfajta viharról szól mint aminek most részese vagyok, de miután hazajöttem végighallgattam több verziót és Fazil Say előadásában viszont tökéletesen passzol.

A szürke felhők eltakarják a napot, a szél még jobban felerősödik. A mezőn a füvek és bokrok már jócskán benne vannak a korban, száradnak, le akarják hajtani a fejüket és csendben elmúlni, de az agresszív fiú nem hagyja, játszani akar velük, mindegyikkel. Felültem egy magaslesre, innen még zaklatottabb kép tárul elém, az egész mező egy sárgás-barnás fakó tenger aminek nincs nyugta. Az állatok se szeretik ezt az időt, két őzike fut el a nagy fűben, csak a kis agancsuk lóg ki.

Egyre erősebb és emiatt merészebb a szél, már a hangja is ijesztő. Most már a fák se nyugodhatnak, mozognak az ágak, hullanak lefelé a sárga levelek. A szélben mozgó fákról mindig a kedvenc Liszt Ferenc idézet jut eszembe. Az öreg mester az egyik tanítványával sétált, az ifjú növendék megkérdezte az öreget:
Mester, magyarázza el nekem hogy mi is az a rubato.
Liszt felnézett az egyik monumentális platán fára amit épp fújt a szél, a felső ágak lágyan mozogtak, a levelek lobogtak.
Fiam, nézd meg ezt a fát, látod milyen mozdulatlan a törzse? És most nézz fel, a kisebb ágak és levelek mégis könnyeden tudnak mozogni egy kicsit erre-arra. Na ez a rubato.


A rubato a zenében a művészi szabadság, az előadó megváltoztathatja a ritmust, lehet kicsit gyorsabb vagy épp lassabb, persze elmagyarázni elég nehéz, inkább érezni kell, viszont Liszt mester tökéletesen megragadta a lényeget. Fazil Say pedig tipikusan az a művész aki merész ebben a tekintetben, és a vihar szonátát is gyorsabban, szinte már zaklatottan adja el, ami most tökéletesen illett a kis sétám leírásához. Ezért szeretem a klasszikus zenét.