Az utolsó koncert

Már nem Frydryk volt, csak a lengyel barátainak és családjának írt leveleiben. Jó néhány éve Frédéric-ként ismerte mindenki más, 16 év alatt a neve a zenei világban az első között volt az első párizsi koncertje óta, de a pletyka rovatok állandó szereplője is volt miután össze jöttek George Sand-dal. Utolsó koncertje Párizsban 1848. február 16-án volt, ugyancsak a Pleyel teremben, ahol majdnem pontosan 16 évvel ezelőtt az első.

Chopin irtózott szerepelni sok ismeretlen előtt. Télen, a “szezonban” minden este más szalonban játszott Párizsban, ahol többnyire barátok, ismerősök vették körül, de a nagy koncert termeket nem bírta. Egyszer Liszt Ferencnek azt mondta, hogy “megfojt a sok idegen arc a tekintetükkel”, így érthető hogy kevesebb mint 30 nagy fellépése volt egész életében. Az első párizsi koncerten még nem volt telt ház, de az összes többin igen, nagy eseménynek számított egy nyilvános Chopin koncert, így ez a 48-as is.

Az előadás egy Mozart trióval kezdődött, majd több friss művét előadta a szerző, köztük a Barcarola-t és a Berceuse-t. Először a bölcsődalt Cortot-tól, majd a velencei gondolások dalát Argerich-től halljuk.

Előző bejegyzésben arra próbáltam választ keresni, hogy a mester hogy játszott, ezúttal pedig a kérdés az, hogy a mester műveit hogyan is kell előadni, ami egy igen fontos kérdés, hiszen emberek millió próbálják eljátszani műveit nap mint nap, és több száz nagy művész adja elő minden héten a koncerttermekben, melyik a jó, melyik a helyes?

Sajnos azonban nincs pontos válasz, hiába keressük. Más szerzőknél könnyebb a helyzet, mert általában van valami információ arról, hogy miről is szól a mű, mit akar mondani vele a mester, nem így Chopin-nél. Neki az egész életét és művészetét, lényét és lelkét körülvette egy finom misztikus köd, hiába nézünk bele, nem lelünk választ mindenre, sőt az agyunk megtréfál és bele látunk ezt-azt. Azt tudjuk, hogy Chopin nem játszotta gépiesen pont ugyanúgy mindig a műveit, tanítványai szerint minden nap máshogy adta elő az épp tanított darabot, kedélyállapottól függően. Sőt, sokszor bele improvizált, néha máshogy játszotta  a díszítéseket, bár ezt mástól ki nem állhatta. Egyszer Thalberg az egyik noktürnjét nagy sikerrel előadta, de itt-ott átköltötte a művet, virtuóz díszítéseket játszott, végén Chopin odament, és gúnyosan gratulált, majd megkérdezte “óóó, és kinek is a művét hallottuk?”.

Tehát a kottát követni kell pontosan illetve a rubatok, a tempók és a dinamika némileg változhat. De mi a határ? Ez a legszebb Chopin művészetében, művei mondanivalója az előadótól függ, 1-2 darabnál tudjuk csak, hogy épp minek hatására, miért írta, a többinél egyáltalán nem, még a legfontosabb barátoknak, családnak se mondott semmit. Minden az előadástól függ. Az előadónak kell kitalálni a mű mögött a történetet, abba kell kapaszkodnia, azt kell megmutatnia a közönségnek. És ez mindig más. Chopin pont ezért hallhatatlan és örök.