A kísérés művészete

Gerald Moore “Túl hangos vagyok?” című könyvet fejeztem be épp a minap, ő volt az az úriember aki a kísérést a köztudatba hozta – előtte csak egy egyszerű zenésznek (vagy talán még annak sem) tekintették a zongorakísérőt, semmiképp sem művésznek.

Lebilincselően érdekes emlékiratait érdemes elolvasni, persze mondhatnánk hogy könnyű érdekesnek lenni hisz a legnagyobb művészekkel dolgozott együtt: Casals, Menuhin, Schumann, Ferrier, Schwarzkopf, del los Angeles, Fischer-Dieskau, és lehetne sorolni még tovább a 20. század legnagyobb énekeseit, hegedűseit, csellistáit.

Rengeteg érdekes dolgot tudhatnunk meg a kísérés nehézségeiről, például, hogy sok énekes nem tudja kiénekelni az adott műben lévő legmagasabb vagy legalacsonyabb hangot – ilyenkor fél vagy egy hanggal transzponálni kell a kísérőnek le vagy felfelé, ami még nem lenne akkora mutatvány, de mivel ilyenkor sok esetben a teljes ujjrend megváltozik ezért rendkívül nehéz ugyanazt a hangszínt, ugyanolyan frázisokat kihozni.  Moore szerint a technika nem csak azt jelenti, hogy milyen gyorsan és briliánsan tud a zongorista eljátszani egy Chopin vagy Liszt etűdöt, hanem azt is, hogy egy frázist milyen szépen tud tolmácsolni a művész, a kellő tónussal, változatos hangszínekkel.

Egy zenei frázis megalkotása – biztos próbaköve a zongorista zenei nyelvtudásának vagy zenei jó modorának! – jórészt a technikán alapszik. S a technika címszó alá tartozik nyilván a pedálozás is: a pedál a zongorista legjobb barátja.

Moore később előadásokat kezdett el tartani a német dalirodalomról, majd jött szépen sorba minden, tanítás, még több előadás, rádió és tv felvételek. A 60-as években a BBC-nek készült több évadnyi adás a leghíresebb énekesekkel, és természetesen Moore-al, Elisabeth Schwarzkopf-al adják el Schubert A zenéhez dalát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.