Az Appassionata

Ha már az árnyékról szó esett akkor álljon itt maga a mester is egy művel. 23. szonátája, a később Appassionata néven elhíresült alkotás, nem csoda hogy Schubert feszélyezve érezte magát.

Beethoven a századforduló környékén kezdte megtalálni a saját hangját, saját ritmusait, saját zenéjét. Az úgynevezett korai korszakában Mozart, de főleg Haydn és C.P.E. Bach voltak rá nagy hatással, például itt-ott korai műveiben megjelennek azok a klasszikus mozarti díszítések, kromatikus futamok, de zeneileg ezek másodlagosak, és a felnőtt Beethoven feleslegesnek találta ezeket a csillogásokat.

Egyszerűbb, de hatásosabb ritmusokat kezdett el használni, és a hosszú, több részből álló témák helyét átvették a rövidebb, úgynevezett témamagok, amik a romantika vezérmotívumainak előfutárai tulajdonképpen. Vegyük például a rövid-rövid-rövid-hosszút, a leghíresebb beethoveni motívum, avagy a sors kopog az ajtón. Az 5. szimfónia első tételét mindenki ismeri, de ha tovább hallgatjuk a szimfóniát, a 3. tételben ismét visszatér. És le is lőttem a poént ezzel, ez a szonáta az 5. előtt készült néhány évvel, és mi tűnik fel benne elég sokszor? Igen. Először lehet fel sem tűnik, de most már mindenhol hallani fogod. Daniel Barenboin 2006-os előadása.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.