A nap amikor meghalt a zene

Utóbbi hetekben több cikk és vélemény keringett az interneten arról, hogy gyakorlatilag meghalt a klasszikus/jazz/akármilyen zene. Na ne már, tényleg?

Persze tudom, az újságírók abból élnek, hogy rákattintunk a cikkükre, ezért jó bedobni egy ilyen amúgy nonszensz témát, keresni hozzá néhány meghökkentő számot, és bumm, kész a nagy látogatottságú cikk. Itt egy 1985-ös NY Times cikk, azt írja hogy lassan egy halott nyelv lesz ez – 1985-ben amikor a minimalista zene, Reich-el és Glass-al rengeteg fiatalt vonzott a koncerttermekbe. Most épp a Slate cikke kavarta fel az állóvizet, de hála az égnek vannak mindig az ilyen cikkíróknál sokkal okosabb újságírók akik rámutatnak, hogy butaság az egész ahogy van, például Andy Doe rámutat, hogy a legtöbb felhozott szám félinformáció, csúsztatás vagy egyszerűen rossz.

Üzenem az ilyen buta újságíróknak, és az azoknak embereknek akik tényleg elhiszik egy pillanatra, hogy a klasszikus, vagy akármilyen zene meghalhat, hogy hallgassák meg Don McLean klasszikusát. McLean arról a napról énekel amit ma ebből a dalból vett “The Day the Music Died” néven emlegetnek: 1959. február 9. amikor is egy repülőgép szerencsétlenségben életét vesztette  Buddy Holly, Ritchie Valens és J. P. “The Big Bopper” Richardson, három meghatározó rock zenész. Don-t sokszor kérdezték interjúkba, hogy mondja el pontosan miről szól a zene, elemezze a dalszövegét, ő erre mindig azt válaszolta: “ez túl van ez elemzésen, ez költészet”. Számomra ma ez az üzenete ennek a dalnak, a művészet nem halhat meg amíg van aki művelje, hiába elemezzük, hiába csatolunk hozzá nagy vagy kicsi számokat. Sohasem erről szólt.

Tehát mit lehet tenni? Járj koncertekre, de most játssz valami zenét a hangszereden, vagy ha nem tudsz kezdj el tanulni. És bumm, a zene nem halott.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.