Palestrina

Újra egy kis reneszánsz. Giovanni Pierluigi da Palestrina, római mester a többszólamú szerkesztés kiemelkedő alakja volt, munkáit a zeneszerzők mai is tanulmányozzák.

Kezdetben vala a ma gregorián énekként ismert egyszólamú, kíséret nélküli egyházi zene. Majd jött hozzá az orgona kíséret, elkezdtek többszólamú énekeket komponálni a szerzők. Igen ám, de mi történik ha több ember énekel egyszerre mást? Nem érteni a szöveget. Pedig pont a szent témák elmesélése lett volna a lényeg az olvasni nem tudó hívők számára. A 16. században gondolt egyet az egyház, és vissza akart térni a sima, egyszerű, érthető, 1 szólamú énekhez, de ekkor jött Palestrina, aki megmutatta, hogy is lehet többszólamú, szép zenét írni úgy, hogy értsék is a hívek.

A megoldás mondhatnánk egyszerű, egyszerre csak egy szólam énekeljen. De akkor oda szépség, a több, külön élő szólam kölcsönhatása. Palestrina azt találta ki, hogy mivel eddig is teli volt úgynevezett melizmákkal az egyházi ének (amikor egy szótagot elnyújtanak és több hang magasságban éneklik, haaaaaleeelluuuuuja), miért ne lehetne úgy elosztani a szótagokat, hogy egyszerre csak egy új legyen hallható, és a többi addig az előző szótagját nyújtja? Működött, olyannyira, hogy már életében nagyra becsülték, rengeteg művet hagyott ránk, és a zeneszerzés órákon mai napig kötelező tananyag.

Leghíresebb műve, az aktuális pápához írt mise, aki támogatta Palestrina ötletét, és így maradtak végül az egyházi énekek többszólamúak. A Missa Papae Marcelli -t a The Tallis Scholars énekli, Peter Phillips vezényletével.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.