Blowin’ In The Wind

Ez van most. Miért? Elmondom, és fény derül arra is hogy január óta miért nem foglalkoztam az írással.

Januárban, az új évi fogadalmas bejegyzésben elejtettem már, hogy jelentkeztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem muzikológia azaz zenetudomány szakára. Életem legkeményebb 6 hónapja volt ez, de megérte a szenvedést.  Napi 6-12 órákat tanultam, készültem, gyakoroltam, zenét hallgattam a hét minden napján, és emellett persze az élet egyéb dolgait is el kellett végeznem. Persze ez nem ment csak úgy csettintésre, egész életemben realista voltam, mindig van egy könnyebb, simább út amit lehet választani, és könnyű volt arra fogni, hogy “ah úgysem menne”.

A zenetörténet megtanított szép lassan arra, hogy a “nagyok” nem így csinálták, ez egy átlagember útja, akarok én átlag ember lenni? Nem. Úgyhogy nekiálltam egy olyan jövőt felépíteni ami nehéz, néha homályos utakból áll. Nem tudom A választ, nem tudom mi lesz a végső cél (ha egyáltalán lesz), azt tudom, hogy ez érdekel és ezt szeretem, megyek előre. Egyszerre csak egy lépés, de megállás vagy visszafordulás nincs. Do or die.

Szóval lezajlottak felvételik és hihetetlen jól sikerült ahhoz képest, hogy például az ének, dallam diktálás, rengeteg modern zeneszerző és hozzájuk tartozó fogalom mind-mind új dolgok voltak számomra. Az eredmény? Az nem fontos, csak egy melléktermék az úton, egy kis útjelző tábla ami mellett el haladok.  Ötödik lettem, és 4 helyet indítanak, de van egy kis esély, hogy mégis sikerülhet most. Nem tudhatom a választ.

Imádom Dylan-t, mindig találok a dalszövegei közt olyat ami tökéletesen meghatározza a gondolataimat és érzéseimet. Nem tudom mennyi utat kell még lejárnom, nem tudom meddig kell még felnézem hogy lássam az eget, de megyek, a válasz ott zúg a szélben, megfoghatatlan, mégis előttem van.

Oh és a blog? Sok oldalnyi új ötlet van, megyek előre.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.