Vizinger Zsolt bejegyzései

Blowin’ In The Wind

Ez van most. Miért? Elmondom, és fény derül arra is hogy január óta miért nem foglalkoztam az írással.

Januárban, az új évi fogadalmas bejegyzésben elejtettem már, hogy jelentkeztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem muzikológia azaz zenetudomány szakára. Életem legkeményebb 6 hónapja volt ez, de megérte a szenvedést.  Napi 6-12 órákat tanultam, készültem, gyakoroltam, zenét hallgattam a hét minden napján, és emellett persze az élet egyéb dolgait is el kellett végeznem. Persze ez nem ment csak úgy csettintésre, egész életemben realista voltam, mindig van egy könnyebb, simább út amit lehet választani, és könnyű volt arra fogni, hogy “ah úgysem menne”.

A zenetörténet megtanított szép lassan arra, hogy a “nagyok” nem így csinálták, ez egy átlagember útja, akarok én átlag ember lenni? Nem. Úgyhogy nekiálltam egy olyan jövőt felépíteni ami nehéz, néha homályos utakból áll. Nem tudom A választ, nem tudom mi lesz a végső cél (ha egyáltalán lesz), azt tudom, hogy ez érdekel és ezt szeretem, megyek előre. Egyszerre csak egy lépés, de megállás vagy visszafordulás nincs. Do or die.

Szóval lezajlottak felvételik és hihetetlen jól sikerült ahhoz képest, hogy például az ének, dallam diktálás, rengeteg modern zeneszerző és hozzájuk tartozó fogalom mind-mind új dolgok voltak számomra. Az eredmény? Az nem fontos, csak egy melléktermék az úton, egy kis útjelző tábla ami mellett el haladok.  Ötödik lettem, és 4 helyet indítanak, de van egy kis esély, hogy mégis sikerülhet most. Nem tudhatom a választ.

Imádom Dylan-t, mindig találok a dalszövegei közt olyat ami tökéletesen meghatározza a gondolataimat és érzéseimet. Nem tudom mennyi utat kell még lejárnom, nem tudom meddig kell még felnézem hogy lássam az eget, de megyek, a válasz ott zúg a szélben, megfoghatatlan, mégis előttem van.

Oh és a blog? Sok oldalnyi új ötlet van, megyek előre.

Zenehallgatás

Néha a legtöbbet abból lehet tanulni ha meghallgatod mások játékát, és ez egyáltalán nem csak a komolyzenére igaz.

Eszméletlen korban élünk, az idő felgyorsult, a távolságok rövidülnek és az információ szabadon elérhető.  Először is ott a YouTube, telis-tele zenével, minden stílusban. Rengeteg amatőr (a szó jó értelmében!) tölt fel videókat, ezt sem szabad ám lebecsülni, mert azon kívül hogy motivál néha meglepően magas szintű zenét találhatsz. Aztán ott vannak az olyan online zenehallgatási lehetőségek mint a Spotify vagy Deezer, ahol biztosan megtalálod a kedvenc előadód albumait egy regisztrálás után ingyen.

A legnagyobb kincsek azonban sokszor rejtve vannak, hogy találhatod meg a legérdekesebb, legjobb felvételeket? Fórumok és podcast-ek. Komolyzene & zongora témában PianoWorld és Piano Street fórumok, illetve David Dubal rádióműsora The Piano Matters. Bartók Rádió-t is érdemes hallgatni, például az Egy zenemű – több előadás című műsör nagyon érdekes ebből a szempontból.

És természetesen járj koncertekre, több lehetőség van mint valaha, élőben a legnagyobb élmény mindig egy előadás.

Bach és a zongora

Ha Johann Sebastian Bach zongorával való kapcsolatáról esik szó, akkor általában az 1730-as évekbeli eset merül fel amikor először találkozott Bach a fortepiano-val, és bizony talált benne hibákat.

Sőt egyesek levonják ebből a következtetést, hogy Bach nem kedvelte ezt az akkor újfajta hangszert, azonban a történet ennél sokkal árnyaltabb. Gottfried Silbermann a leghíresebb német orgona építő mester volt akkoriban, 1730 környékén épített két fortepiano prototípust az eredeti, Bartolomeo Cristofori hangszer alapján, ám jelentősen tovább fejlesztve azt. Bach dolgozott már együtt Silbermann-al, sok orgonáját átvizsgálta és véleményezte, így természetes volt, hogy kipróbálja az új fortepiano-t is, sőt mi több, Bach igazi hangszer mániákus volt.

Már fiatal korában számos hangszere volt, Lipcsében meg egyenesen gyűjtötte a különféle s fajta billentyűs, vonós és fúvós hangszereket. Mindegyikhez jól értett, karbantartotta őket, több mesternek gyakorlati tanácsokkal szolgált a továbbfejlesztésekkel kapcsolatban. Sőt bérbe is adta hangszereit, ezzel többlet jövedelemre szert téve, és segített eladni drága billentyűs hangszereket a tehetős vásárlónak. Hangszereit ő maga hangolta, nem is engedte másnak, az orgonákhoz meg csaknem úgy értett mint az orgona építő mesterek. Fiatalon mint virtuóz és orgona szakértő lett híres először, és sorban hívták meg, hogy szakmai véleményt adjon egy-egy orgonáról.

Tehát kipróbálta a Silbermann fortepiano prototípust egy lipcsei vásáron, egyik tanítványa, Agricola számol be az esetről:

Dicsérte, sőt, csodálta a hangzását, de panaszkodott, hogy a kelleténél gyengébb a magas regiszterben, és túl kemény a játék rajta.

Valószínűleg ezért szeretik Bach-ot a csembalóval összekapcsolni inkább, de a csembaló nem alkalmas a dinamika árnyalására, Carl Philipp Emanuel Bach, az első életrajzírónak, Forkel-nek pont erről írt apjáról:

A klavichordot tartotta minden instrumentum közül a legalkalmasabbnak a tanulásra, melyen a legkényelmesebben kifejezhette legkifinomultabb gondolatait, mert sokra tartotta a hang árnyalatainak változatosságát ezen a hangszeren, amelynek hangzása szerény ugyan, de kis léptékben rendkívül hajlékony.

A klavichord egy kis asztali hangszer volt, és a mai zongorához hasonlóan a húrokat nem pengette egy pöcök ahogyan a csembalóban, hanem megütötte egy kis kalapács, így a dinamikát lehetett árnyalni, sőt a hegedűhöz hasonló vibrato szerű effektre is képes volt, ha a billentyűt leütés után mozgatta a játékos.

A fortepiano pont ezt a problémát próbálta megoldani, csak jobban, teltebb hanggal, finomabb mechanikával, több árnyalattal, és mint látjuk Bach-nak nagyon is tetszett, csak néhány szakmai tanácsot adott Silbermann-nak, aki állítólag meg is sértődött ezen, de végül több mint egy évtizednyi munkával kijavította a hangszer gyengeségeit, annyira jól, hogy amikor a porosz király, II. Frigyes kipróbálta a hangszert az összeset megvette, és a potsdami palotájában minden terembe volt egy. 1747-ben járt nála Bach, és végig is próbálta az összeset, mindegyiken más témára improvizált, még 6 szólamú fúgát is rögtönzött a királynak.  Ezekre a fortepianokra már “áldását” adta Sebastian.

De akkor miért nem volt otthon neki, és miért nem komponált rá? A válasz egyszerű: az ára miatt. Egy olcsó fúvós vagy vonós hangszer néhány tallérba került, ezt egy akkori polgár nehezen, de megengedhette magának. Például egy borbély éves jövedelme 50 tallér volt a 18. század első felében. Egy csembaló már 50-70 tallért kóstált, ezt már csak a muzsikusok vették meg a munkájuk végett, illetve a gazdagok. Egy fortepiano ára pedig 115 tallér volt amit Bach segített eladni. Új és drága hangszer volt még akkor, Bach fiai és a bécsi klasszikusok diadalmaskodtak a fortepiano mögül néhány évtizeddel később, amikor már kezdett egyre jobban elterjedni, és átvette a csembaló helyét, sőt szép lassan a 19. században az otthoni hangszerré vált minden tehetősebb háztartásban.

A Wohltemperiertes Klavier sorozatot különböző billentyűs hangszerekre írta a szerző, pontos meghatározás nincs, csak a darabok sajátosságaiból következtetnek a szakértők, hogy csemballó, klavichord vagy orgonára szánta e Bach. Először hallgassuk meg az első sorozat második, c-moll darabját csembalón adja elő Anthony Newman, majd egy modern zongorán ugyanezt Szvjatoszlav Richter. Melyik tetszik jobban? És vajon Bach-nak melyik tetszene jobban?

Mitől jó vagy rossz egy zongora?

Egy kis kiegészítés a zongora vásárlás cikkemhez, a Piano World fórumon bukkantam rá erre a témára, a jó hozzászólások közül summázva íme.

Mindjárt az első hozzászólás egy zongora technikustól megadja tökéletes választ.

Egy jó zongora a legnagyobb szabadságot adja a zongoristának a zenéléshez, nagy adag érzelmi töltettel, és mindezt a terem adottságaihoz mérten legjobban eljuttatja a hallgatókhoz.

Szép. De gyanítom, hogy akik a cikkemet és ezt a bejegyzést olvassák az első akusztikus zongorájukat tervezik vásárolni – és ilyenkor a tapasztalat hiányában ez a szép megfogalmazás semmit sem ér. Nézzük a kicsit konkrétabb válaszokat.

Azt mindenki kiemeli, hogy ha a hangszert nem szereted, akkor mit sem ér az egész, lehet egy 20 millió forintos Steinway is akár. Ez egy próba játék során hamar kiderül, ha fura a kezednek a mechanika működése, ha a hangja nem tetszik akkor megette a fene az egészet.

Egyik vélemény szerint a szintedhez kell vásárolni hangszert, ha nem érzed a különbséget két zongora között akkor az olcsóbbat kell venni, bár én ezzel nem feltétlenül értek egyet, mivel zongorát nem 1 évre vesz az ember.

Zongoránál  a legfontosabb a karbantartás minősége, egy nagyon drága hangszer szólhat nagyon csúnyán a fülnek, egy olcsó pedig szépen, ezért kell mindenképp szakértővel menni vásárolni, aki egyből meg tudja mondani, hogy megéri e az árát, és hogy 5 év múlva is jó lesz e a hangszer, vagy hogy mennyi pénzt kell beleölni hogy még jobb legyen.

És végül egy teljesen gyakorlatias hozzászólás, a zongora minősége függ:

  • a hangok minőségének egyenletességétől (ne legyenek hirtelen hangzásbeli váltások)
  • a billentyűk mozgásának, működésének egyenletességétől
  • halk-hangos játékhoz szükséges erőkifejtésétől és pontosságától
  • mechanika és pedálok zajszintjétől
  • külső és belső állapottól
  • és a garanciától is természetesen

Egyszerű, nem? :). Az én tapasztalatom az, hogy egy öreg, felújított hangszerbe mindig könnyű lesz hibát találni, állandóan lesz valami fura zaj, kopogós billentyűk, nyikorgó pedál – de ez természetes, van 80-100 éves hangszer is a boltokban, nyilván a több ezer alkatrész nagy része már cserélve van egy (vagy több) felújítás alkalmával, de a fa alkatrészek élnek és változnak, tulajdonképpen ettől lesz lelke a zongorának, ezért lehet szeretni (vagy nem szeretni).