Vizinger Zsolt bejegyzései

Gyakorlás időzítővel

Arról már volt szó, hogy időt kell tervezni, és azt jó naplózni mert motivál, és nem is olyan rég rátaláltam egy jó módszerre, hogy hogyan is lehet nagyon jól betartani azokat a tervezett perceket.

Először is, ha még nem írtam volna, az első lépés, hogy a külvilágot lekapcsold. A gyakorlásod fontosabb most, tehát mobil kikapcsolva vagy elrakva, számítógép kinyomva, nem kell Facebook, Twitter, chat, minden zavaró tényező amin járhat az agy, Bödőcs szavaival élve ezek csak energia vámpírok, elszívják a hasznos erőt, hiába ülsz kínkeservesen a hangszerednél 1 órát, ha máson jár az agyad.

Egyik módszer simán egy óra, de ezzel az a baj, hogyha tudom, hogy dolgom van a gyakorlás után, vagy alapból kevés idő van aznap a gyakorlásra akkor sokszor ránézek, és vagy az idegesít hogy még nincs annyi idő, vagy pont fordítva. Másik ennek az ellentéte, amikor nincs óra, csak úgy érzésből, de ennek a módszernek is pont ugyan az a hibája, tehát egy olyan megoldás kell ami leveszi az agyról az idő figyelésének a terhét.

Ez pedig a timer, azaz időzítő. Jó esetben egy olyan eszközzel csináld ami nem a mobilod :), vagy ha mégis akkor legyen lehalkítva a hívás/üzenet rész, állíts be egy nem is túl rövid, de nem is hosszú időtartamot, indítsd el visszaszámlálást, és más dolgod nincs is, csak a gyakorlás, aztán majd ha lejárt jelez, és fel lehet állni, de addig csak zene van, semmi más. Nekem a 15 perces időtartamok rendkívül jól működnek, zongora gyakorlásra, zene elméletre, szolfézsre, mindenre. Kis szünetekkel simán lemegy háromszor-négyszer, majd később ismét.

Ez a 15 perc kevésnek tűnhet, de úgy már nem ha pontosan megszabod, hogy mi is legyen abba a 15 percben, például 4 ütemnyi rész, ami gyors + nehéz és ezért megakadsz, lassan ismételd, majd a következő 15 percben a soron következő nehéz rész jöhet, és így tovább. Másnap ott is lesz az eredmény! Menj gyakorolni.

Skót szimfónia

Az évet az Olasz szimfóniával kezdtem, most Mendelssohn születésnapján pedig hallgassuk a Skót szimfóniáját.

1829-ben járt Angliában, hatalmas sikerek, a királyi család is megkedvelte, de szerencsénkre Felix nem csak zenélt és estélyekre járt, hanem kirándulni is volt ideje, a híres zöld skót tájakat tekintette meg, a Holyrood-palota romos kápolnája ihlette a nyitótémát, amit azon nyomban fel is vázolt, és egy hazaküldött levélben le is írt. Sok ideje dolgozni rajta persze nem volt, utazott tovább, délre, a napsütötte olasz városokba. Meg is akadt a komponálással, más műveken dolgozott inkább, és egy évtizedre eltette a vázlatokat. Végül 1842-ben lett kész vele, és március elején Lipcsében volt a premier.

Természetesen teljesen más hangulatú mint az Olasz szimfónia, hiába keressük a napsütést, a végtelen zöld tájak, és az ősi romok Mendelssohn-t máshogy ihlették meg, hősies, szerelmes, csodálkozó zene ez, büszke és magasztos. Azért az utolsó tételben itt is előkerülnek a helyi témák, ahogy az Olasz szimfóniában saltarello, itt skót táncok csendülnek fel.

A NYPO-t Leonard Bernstein vezényli.

Hallgasd és élvezd

Garrick Ohlsson mesterkurzusát nézve jutott eszembe, hogy van egy nagyon jó módja annak, hogy rávegyük magunkat a lassú gyakorlásra.

Tulajdonképpen ez ismétlés, mert a Lasssaaaan!… bejegyzésben már írtam erről érintőlegesen, de nem győzöm hangsúlyozni, hogy milyen fontos a végső hangminőség. Akármilyen hangszeren játszol, akármilyen stílusban, a végeredménynek zenének kell lenni, és ehhez a hangnak, amit a hallgatóid hallanak szépnek, jónak és érdekesnek kell lennie.

Ohlsson felvételein pont ezt lehet hallani, különösen figyel a szép és érdekes hangzásra, és ezt a mesterkurzusain többször el is mondja. Erre egyébként különösen a 19. és 20. századi zene alkalmas, Chopin volt az egyik nagy mestere ennek, olyan effekteket hozott ki az újszerű harmóniáival és pedál használatával amiket előtte még senki. Nagyon érdekes lassan és pontosan (minden hangot letartva ahogy Frédéric megírta!) végigjátszva a darabot felfedezni ezeket a finom kis ajándékokat amiket a zseni adott a világnak. Akármilyen zenét játszol, ezekre rá kell mutatni, ha csak elsiklasz felette, átléped gyorsan, vagy egyszerűen nem tartod le helyesen a leírt hangokat és valami más jön ki végül, akkor az előadás kevesebb lesz.

Tehát, lassan, hallgass végig minden hangot, harmóniát, kapcsolatot, és mindegy mit játszol, garantálom hogy csodákat fogsz találni! És ha Te élvezni fogod ezeket, akkor a hallgatóid is.

Mozart, Rubinstein, Jókedv

A szomorúság után egy kis jókedv jöjjön, és ha öröm akkor Mozart.

A 258 éves Wolfgang Amadeus Mozart 21. concerto-jának nyitótételét a 127 éves Arthur Rubinstein-től halljuk. Rubinstein még a 19. századi hagyományokban nevelkedett, ízig-vérig előadó volt. Egyesek szerint felvételeiből hiányzoknak azok az erők, megmagyarázhatatlan érzések amit az élő játéka felszabadított a közönségből. Olyannyira fontos volt neki a közönség, hogy még stúdió felvételekre is hívott néhány embert maga mellé, elmondása szerint, mindig valakinek játszott, nem csak úgy.

A nap amikor meghalt a zene

Utóbbi hetekben több cikk és vélemény keringett az interneten arról, hogy gyakorlatilag meghalt a klasszikus/jazz/akármilyen zene. Na ne már, tényleg?

Persze tudom, az újságírók abból élnek, hogy rákattintunk a cikkükre, ezért jó bedobni egy ilyen amúgy nonszensz témát, keresni hozzá néhány meghökkentő számot, és bumm, kész a nagy látogatottságú cikk. Itt egy 1985-ös NY Times cikk, azt írja hogy lassan egy halott nyelv lesz ez – 1985-ben amikor a minimalista zene, Reich-el és Glass-al rengeteg fiatalt vonzott a koncerttermekbe. Most épp a Slate cikke kavarta fel az állóvizet, de hála az égnek vannak mindig az ilyen cikkíróknál sokkal okosabb újságírók akik rámutatnak, hogy butaság az egész ahogy van, például Andy Doe rámutat, hogy a legtöbb felhozott szám félinformáció, csúsztatás vagy egyszerűen rossz.

Üzenem az ilyen buta újságíróknak, és az azoknak embereknek akik tényleg elhiszik egy pillanatra, hogy a klasszikus, vagy akármilyen zene meghalhat, hogy hallgassák meg Don McLean klasszikusát. McLean arról a napról énekel amit ma ebből a dalból vett “The Day the Music Died” néven emlegetnek: 1959. február 9. amikor is egy repülőgép szerencsétlenségben életét vesztette  Buddy Holly, Ritchie Valens és J. P. “The Big Bopper” Richardson, három meghatározó rock zenész. Don-t sokszor kérdezték interjúkba, hogy mondja el pontosan miről szól a zene, elemezze a dalszövegét, ő erre mindig azt válaszolta: “ez túl van ez elemzésen, ez költészet”. Számomra ma ez az üzenete ennek a dalnak, a művészet nem halhat meg amíg van aki művelje, hiába elemezzük, hiába csatolunk hozzá nagy vagy kicsi számokat. Sohasem erről szólt.

Tehát mit lehet tenni? Járj koncertekre, de most játssz valami zenét a hangszereden, vagy ha nem tudsz kezdj el tanulni. És bumm, a zene nem halott.