Zene kategória bejegyzései

Hetente egy jó zene, amit érdemes meghallgatni, és elolvasni azt a néhány mondatot hozzá, mert ezek a muzsikák nem csak örömet okoznak ha érző és szerető fül hallgatja, de már mind közkinccsé váltak – az emberiség legnagyobb eredményei.

Blowin’ In The Wind

Ez van most. Miért? Elmondom, és fény derül arra is hogy január óta miért nem foglalkoztam az írással.

Januárban, az új évi fogadalmas bejegyzésben elejtettem már, hogy jelentkeztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem muzikológia azaz zenetudomány szakára. Életem legkeményebb 6 hónapja volt ez, de megérte a szenvedést.  Napi 6-12 órákat tanultam, készültem, gyakoroltam, zenét hallgattam a hét minden napján, és emellett persze az élet egyéb dolgait is el kellett végeznem. Persze ez nem ment csak úgy csettintésre, egész életemben realista voltam, mindig van egy könnyebb, simább út amit lehet választani, és könnyű volt arra fogni, hogy “ah úgysem menne”.

A zenetörténet megtanított szép lassan arra, hogy a “nagyok” nem így csinálták, ez egy átlagember útja, akarok én átlag ember lenni? Nem. Úgyhogy nekiálltam egy olyan jövőt felépíteni ami nehéz, néha homályos utakból áll. Nem tudom A választ, nem tudom mi lesz a végső cél (ha egyáltalán lesz), azt tudom, hogy ez érdekel és ezt szeretem, megyek előre. Egyszerre csak egy lépés, de megállás vagy visszafordulás nincs. Do or die.

Szóval lezajlottak felvételik és hihetetlen jól sikerült ahhoz képest, hogy például az ének, dallam diktálás, rengeteg modern zeneszerző és hozzájuk tartozó fogalom mind-mind új dolgok voltak számomra. Az eredmény? Az nem fontos, csak egy melléktermék az úton, egy kis útjelző tábla ami mellett el haladok.  Ötödik lettem, és 4 helyet indítanak, de van egy kis esély, hogy mégis sikerülhet most. Nem tudhatom a választ.

Imádom Dylan-t, mindig találok a dalszövegei közt olyat ami tökéletesen meghatározza a gondolataimat és érzéseimet. Nem tudom mennyi utat kell még lejárnom, nem tudom meddig kell még felnézem hogy lássam az eget, de megyek, a válasz ott zúg a szélben, megfoghatatlan, mégis előttem van.

Oh és a blog? Sok oldalnyi új ötlet van, megyek előre.

Bach és a zongora

Ha Johann Sebastian Bach zongorával való kapcsolatáról esik szó, akkor általában az 1730-as évekbeli eset merül fel amikor először találkozott Bach a fortepiano-val, és bizony talált benne hibákat.

Sőt egyesek levonják ebből a következtetést, hogy Bach nem kedvelte ezt az akkor újfajta hangszert, azonban a történet ennél sokkal árnyaltabb. Gottfried Silbermann a leghíresebb német orgona építő mester volt akkoriban, 1730 környékén épített két fortepiano prototípust az eredeti, Bartolomeo Cristofori hangszer alapján, ám jelentősen tovább fejlesztve azt. Bach dolgozott már együtt Silbermann-al, sok orgonáját átvizsgálta és véleményezte, így természetes volt, hogy kipróbálja az új fortepiano-t is, sőt mi több, Bach igazi hangszer mániákus volt.

Már fiatal korában számos hangszere volt, Lipcsében meg egyenesen gyűjtötte a különféle s fajta billentyűs, vonós és fúvós hangszereket. Mindegyikhez jól értett, karbantartotta őket, több mesternek gyakorlati tanácsokkal szolgált a továbbfejlesztésekkel kapcsolatban. Sőt bérbe is adta hangszereit, ezzel többlet jövedelemre szert téve, és segített eladni drága billentyűs hangszereket a tehetős vásárlónak. Hangszereit ő maga hangolta, nem is engedte másnak, az orgonákhoz meg csaknem úgy értett mint az orgona építő mesterek. Fiatalon mint virtuóz és orgona szakértő lett híres először, és sorban hívták meg, hogy szakmai véleményt adjon egy-egy orgonáról.

Tehát kipróbálta a Silbermann fortepiano prototípust egy lipcsei vásáron, egyik tanítványa, Agricola számol be az esetről:

Dicsérte, sőt, csodálta a hangzását, de panaszkodott, hogy a kelleténél gyengébb a magas regiszterben, és túl kemény a játék rajta.

Valószínűleg ezért szeretik Bach-ot a csembalóval összekapcsolni inkább, de a csembaló nem alkalmas a dinamika árnyalására, Carl Philipp Emanuel Bach, az első életrajzírónak, Forkel-nek pont erről írt apjáról:

A klavichordot tartotta minden instrumentum közül a legalkalmasabbnak a tanulásra, melyen a legkényelmesebben kifejezhette legkifinomultabb gondolatait, mert sokra tartotta a hang árnyalatainak változatosságát ezen a hangszeren, amelynek hangzása szerény ugyan, de kis léptékben rendkívül hajlékony.

A klavichord egy kis asztali hangszer volt, és a mai zongorához hasonlóan a húrokat nem pengette egy pöcök ahogyan a csembalóban, hanem megütötte egy kis kalapács, így a dinamikát lehetett árnyalni, sőt a hegedűhöz hasonló vibrato szerű effektre is képes volt, ha a billentyűt leütés után mozgatta a játékos.

A fortepiano pont ezt a problémát próbálta megoldani, csak jobban, teltebb hanggal, finomabb mechanikával, több árnyalattal, és mint látjuk Bach-nak nagyon is tetszett, csak néhány szakmai tanácsot adott Silbermann-nak, aki állítólag meg is sértődött ezen, de végül több mint egy évtizednyi munkával kijavította a hangszer gyengeségeit, annyira jól, hogy amikor a porosz király, II. Frigyes kipróbálta a hangszert az összeset megvette, és a potsdami palotájában minden terembe volt egy. 1747-ben járt nála Bach, és végig is próbálta az összeset, mindegyiken más témára improvizált, még 6 szólamú fúgát is rögtönzött a királynak.  Ezekre a fortepianokra már “áldását” adta Sebastian.

De akkor miért nem volt otthon neki, és miért nem komponált rá? A válasz egyszerű: az ára miatt. Egy olcsó fúvós vagy vonós hangszer néhány tallérba került, ezt egy akkori polgár nehezen, de megengedhette magának. Például egy borbély éves jövedelme 50 tallér volt a 18. század első felében. Egy csembaló már 50-70 tallért kóstált, ezt már csak a muzsikusok vették meg a munkájuk végett, illetve a gazdagok. Egy fortepiano ára pedig 115 tallér volt amit Bach segített eladni. Új és drága hangszer volt még akkor, Bach fiai és a bécsi klasszikusok diadalmaskodtak a fortepiano mögül néhány évtizeddel később, amikor már kezdett egyre jobban elterjedni, és átvette a csembaló helyét, sőt szép lassan a 19. században az otthoni hangszerré vált minden tehetősebb háztartásban.

A Wohltemperiertes Klavier sorozatot különböző billentyűs hangszerekre írta a szerző, pontos meghatározás nincs, csak a darabok sajátosságaiból következtetnek a szakértők, hogy csemballó, klavichord vagy orgonára szánta e Bach. Először hallgassuk meg az első sorozat második, c-moll darabját csembalón adja elő Anthony Newman, majd egy modern zongorán ugyanezt Szvjatoszlav Richter. Melyik tetszik jobban? És vajon Bach-nak melyik tetszene jobban?

Mitől jó vagy rossz egy zongora?

Egy kis kiegészítés a zongora vásárlás cikkemhez, a Piano World fórumon bukkantam rá erre a témára, a jó hozzászólások közül summázva íme.

Mindjárt az első hozzászólás egy zongora technikustól megadja tökéletes választ.

Egy jó zongora a legnagyobb szabadságot adja a zongoristának a zenéléshez, nagy adag érzelmi töltettel, és mindezt a terem adottságaihoz mérten legjobban eljuttatja a hallgatókhoz.

Szép. De gyanítom, hogy akik a cikkemet és ezt a bejegyzést olvassák az első akusztikus zongorájukat tervezik vásárolni – és ilyenkor a tapasztalat hiányában ez a szép megfogalmazás semmit sem ér. Nézzük a kicsit konkrétabb válaszokat.

Azt mindenki kiemeli, hogy ha a hangszert nem szereted, akkor mit sem ér az egész, lehet egy 20 millió forintos Steinway is akár. Ez egy próba játék során hamar kiderül, ha fura a kezednek a mechanika működése, ha a hangja nem tetszik akkor megette a fene az egészet.

Egyik vélemény szerint a szintedhez kell vásárolni hangszert, ha nem érzed a különbséget két zongora között akkor az olcsóbbat kell venni, bár én ezzel nem feltétlenül értek egyet, mivel zongorát nem 1 évre vesz az ember.

Zongoránál  a legfontosabb a karbantartás minősége, egy nagyon drága hangszer szólhat nagyon csúnyán a fülnek, egy olcsó pedig szépen, ezért kell mindenképp szakértővel menni vásárolni, aki egyből meg tudja mondani, hogy megéri e az árát, és hogy 5 év múlva is jó lesz e a hangszer, vagy hogy mennyi pénzt kell beleölni hogy még jobb legyen.

És végül egy teljesen gyakorlatias hozzászólás, a zongora minősége függ:

  • a hangok minőségének egyenletességétől (ne legyenek hirtelen hangzásbeli váltások)
  • a billentyűk mozgásának, működésének egyenletességétől
  • halk-hangos játékhoz szükséges erőkifejtésétől és pontosságától
  • mechanika és pedálok zajszintjétől
  • külső és belső állapottól
  • és a garanciától is természetesen

Egyszerű, nem? :). Az én tapasztalatom az, hogy egy öreg, felújított hangszerbe mindig könnyű lesz hibát találni, állandóan lesz valami fura zaj, kopogós billentyűk, nyikorgó pedál – de ez természetes, van 80-100 éves hangszer is a boltokban, nyilván a több ezer alkatrész nagy része már cserélve van egy (vagy több) felújítás alkalmával, de a fa alkatrészek élnek és változnak, tulajdonképpen ettől lesz lelke a zongorának, ezért lehet szeretni (vagy nem szeretni).

Nemes László Norbert Habilitációs Hangversenye

Március 31. vasárnap estéjén az Új Liszt Ferenc Kamarakórust Nemes László Norbert vezényelte a Zeneakadémia Solti György kamaratermében.

A koncert Mendelssohn 6 darab világi kórusművével kezdődött majd 3 zsoltárral folytatódott. A zeneszerző vokális művein érződik a barokk vokális tradíció, hisz ő hozta vissza a koncerttermekbe Bach-ot, és más barokk mestereket. Egy amatőr hangverseny látogató simán rávágja némelyikre, hogy ez biztos Bach, és pont ez a szép ezekbe a művekbe. Néhol ott a 19. század, de azt keretbe foglalja egy tökéletes, évszázadokon keresztül jól szolgáló, tökéletesre csiszolt keret.

A Sechs Lieder-t a legszebb német természetleíró versekből komponálta Mendelssohn, 3 ilyen sorozata van, amit a vidéki nyaralások ihlettek a 1830-as évek végén, és tulajdonképpen nem is koncertekre szánta a szerző hanem, ahogy a versek témája is mutatja, szabad ég alatti előadásra.

A három zsoltárban megmutatkozik, hogy ő ismerte legjobban a barokk ének szépségét és titkait. Érdekes volt nézni, ahogy a sima vegyes énekkar átrendeződött, és megszólaltak a 8 szólamú vallásos művek, az utolsóban ráadásul szólókkal. Bach motettái és oratóriumai hallgatásakor van hasonló élményem, hirtelen megértem azt hatalmas hitet ami a mai világban az egyszeri átlagember számára felfoghatatlan, az ilyen pillanatokért érdemes koncertre járni.

A koncertet színesítette Novák Anikó zongorista előadása, Liszt Pensée des morts művét játszotta a Költői és vallásos harmóniák sorozatból. Emlékezés a holtakra – nehéz téma. Abban az időben a halál gyakori látogató volt, a 19. századi szerzők visszatérő témája a halál így vagy úgy, Lisztnél különösen fontos ihlet forrás volt. Ezt a művet a zenetudósok imádják, ugyanis az első változatban, a 23 éves Liszt annyira látja a jövőt, hogy az tényleg elképesztő, később át kellett írnia a darabot, mert a világ nem volt kész befogadni még a tempó és ütem nélküli darabot, amelyben annyi féle és fajta hangsor, fura akkord van, hogy oldalakat tudnak írni róla a szakemberek. Hiába írta át Liszt “szalonképesebbé”, így sem fér bele egy átlagos szóló műsorba ez a darab, ami tényleg egy emlékezés, elmélkedés – ritkán hallani, örültem hogy itt megszólalt a mű.

A utolsó fogás, ha úgy tetszik a “desszert” Schönberg kórusműve, a Friede auf Erden volt.  Nehezen fogyasztható, nagyon különleges zene ez, még nem 12 hangú de iszonyatos feszültségek vannak benne. Schönberg ekkor még csak kereste a megoldást a tonalitás elvetésére, rendkívül nehéz előadni, épp ezért csak gyakorlott énekkaroktól hallani nagy ritkán. Én nem kedvelem ezt a zenei irányt, felvételről hallgatni ilyen stílust (főleg a későibb atonális műveket már) nem is nagy élmény szerintem – nem úgy élőben! A szép szót még véletlenül sem használnám rá, ám leírhatatlan élmény volt érezni az elképesztő feszültségekkel teli termet.

Halott, unalmas a komolyzene? Az ilyen koncertek a jó válaszok rá, különleges, szép, sokszínű, feszültséggel teli, és nagyon is élő, még akkor is ha pont a halálról szól.

Mendelssohn Mein Gott, warum hast du mich verlassen művét az Észt filharmonikus kórus énekli a ezen felvételen, Daniel Reuss vezényletével.

Beethoven 1.

30 éves korában készült el az első szimfóniája, míg Mozart 9 évesen megírta az a saját elsőjét, miért?

Az ok egyszerű, Beethoven okos üzletember volt. Tudta, hogy bár Bécs a zenei világ fővárosa volt akkoriban, nagy zenekari koncertek mégis ritkák, ezért ha ki akar a két nagy előd árnyékból lépni akkor egy nagyon jó, friss és új anyagot kell bemutatnia. Először is bemutatkozott Bécsben mint zongorista, az arisztokrácia szalonjainak ismert figurája lett, újszerű, erőteljes zongora stílusával, és hihetetlen improvizációival meghódított mindenkit. Zeneszerzőként, mint szonáták és kamarazenék írójaként mutatkozott be. Ez is ügyes húzás volt, nagy divatja volt az esti kamaramuzsikálásnak minden házban, jól keresett a kották eladásából, és nevét megjegyezték.

1794-től a híres zenetudósnál, Albrechtsberger-nél tanult 1 évet, és már ekkor elkezdte a szimfóniát. Tanára szigorú szabályokat fektetett le, amit hamar fel is rúgott a lázadó Beethoven. Erről szól az 1., tiszteleg Mozart, és főleg Haydn előtt, de már megjelennek a beethoveni újítások. Nem megrendelésre írta, mint híres elődei, ez is egy újdonság volt. Ezért nem időre kellett elkészülni, és olyan lett amilyennek Ő akarta, nem a közönség és a megrendelők ízlését próbálta kielégíteni.

1800. áprilisában volt a bemutató, Beethoven saját zsebére rendezte a koncertet, és végül nagy siker lett, egy csapásra elismert nagy szerző lett. Persze a programon Haydn teremtéséből részletek, és egy Mozart szimfónia is szerepelt.

Az első tétel Haydn néhány évvel idősebb londoni szimfóniáira épül, egy lassú bevezetővel. Korabeli kritika hívta ezt Haydn-karikatúrának is. Második, lassú tételben fugato szerű, többszólamú szerkesztés móddal találkozunk, ami már újdonságként hatott, de az igazi meglepetés az üstdobok hangjegyként való használata, Mozart és Haydn csak mint ritmust használta. Harmadik tétel neve még ugyan menüett, ami kötelező része volt minden bécsi klasszikus szimfóniának, de ez már utalás a későbbi scherzo-kra, nem az a szép, nyugodt szalon tánc.

Solti György vezényli a chicagói szimfonikusokat a felvételen.