Zene kategória bejegyzései

Hetente egy jó zene, amit érdemes meghallgatni, és elolvasni azt a néhány mondatot hozzá, mert ezek a muzsikák nem csak örömet okoznak ha érző és szerető fül hallgatja, de már mind közkinccsé váltak – az emberiség legnagyobb eredményei.

Szomorúság

Alfred de Musset Tristesse című versébe egy hitét és céljait vesztett ember minden érzése benne van.

Musset a romantikus francia költők egyik kiemelkedő alakja, Victor Hugo barátja, néhány évig a 30-as évek elején forró viszonyt folytatott a hírhedt írónővel, George Sand-dal. Az írónő már Musset előtt is úgymond gyorsan váltogatta a partnereit, amikor észak Itáliában utaztak együtt Alfred megbetegedett, és az ágyat nyomta hetekig, George ezt helyzetet lassan megunta, és a kezelőorvossal csalta meg a betegágyon fekvő kedvesét. Musset összetörve ment haza Párizsba, és költészete ezután szinte kizárólag a szomorúságról szólt. A Triestesse, azaz Szomorúság szonettet Illyés Gyula fordította.

Szomorúság

Se kedvem, se célom, se vágyam,
se jóbarátom, se erőm,
és az se, hogy büszkélkedőn
rendeltetésem nagynak lássam.

Azt hittem, hogy hű szeretőm
az igazság lesz, rátaláltam
s már fordítottam is a hátam,
ahogy átölelt pihegőn.

És mégis ő az örökélet,
s kik nélküle a földön éltek,
süketek voltak és vakok.

Isten szól, felelnünk kell rögtön.
Egy kincsem maradt még e földön,
hogy néha sírnom adatott.

George Sand-nak Liszt Ferenc mutatta be barátját, Frédéric Chopin-t, akit meg is szerzett magának, a zenetörténet egyik leghíresebb kapcsolata lett az övék. A sors érdekes iróniája, hogy Liszt utolsó éveiben pont azt érezte amit Musset Sand után. Liszt is szerelmes volt, csak nem egy nőbe, hanem az életbe, a zenébe, az alkotásba. Őt vagy imádták, vagy gyűlölték, és ezért rengeteg támadás érte, öreg korára megcsömörlött, ekkor írt egy dalt ehhez a műhöz, 1872-ben. Daniel Barenboin és Dietrich Fischer-Dieskau felvétele.

“Varázs fuvola” koncert beszámoló

Tegnap este a Piliscsabán, a Páduai Szent Antal Iskola tanárai adtak egy ragyogó koncertet.

Nem is szorulnak a dicsérő szavaimra az előadók, a tömött aula, és végén szűnni nem akaró taps jól jellemzi a koncert sikerét. Ez a kisváros sok örömet kapott a művészektől, Sutyinszki Beáta (fuvola), Mayer Angyalka (zongora), Kovács Ágnes (hegedű), Rosta Zsófia (brácsa), Puszta Betty (cselló).

Mozart mindig jó választás kezdésnek. Zenéjének földöntúli szépsége és egyszerűsége elfújja a hétköznapok sötét felhőit a lélek fölül, a 3. C-dúr fuvola quartett is abszolút ilyen zene. Elfelejtettem minden gondomat, a negatív gondolatok helyét átvette a nagybetűs ZENE. Mozart Bécsbe költözése után felkapott zenész és zeneszerző lett hirtelen, sorba jöttek a felkérések, és a koncertek, nappal tanított, este koncertezett, éjjel zenét írt.

Mozart után jött a meglepetés, a Bach h-moll szvit néhány részlete, de nem egy kis kamara átirat, hanem az iskola együttese előkerült és Petényi-Kassay Balázs vezényletével egy olyan összeállítással adták elő, amilyen Bach idejében volt egy átlagos zenekar, kb. 10 fő, csembaló basso continuo kísérettel. A mai világban szerintem különösen fontos Bach-ot hallgatni mert zenéje annyira kompakt, annyira kész van, hogy nem lehet se hozzátenni, se elvenni. Elsőre rengeteg hangjegy tűnik fel, de egy kis odafigyeléssel a tökéletes rendet találhatjuk meg, zaj és sallang nélkül. Tökéletes egyensúlya a mai gyors, zajos világunknak.

Ezután Sutyinszki Beátáé volt a főszerep. A zongoráról és a hegedűről mindenki tudja, hogy ezer hangszínre, millió effektusra képesek egy virtuóz keze alatt. Nyilván ez a többi hangszerrel is többé-kevésbé így van, csak ritkán van lehetőségünk hallani, a fuvola is ilyen, amit 99%-ban egy nagy zenekarban hallunk – “fuvola hangzással”. A művésznő megmutatta azt az ezer hangszínt tegnap este, Poulenc remek fuvola-szonátája egyben volt modern és klasszikus, és persze francia. Kazuo Fukushima japán szerző Mei című műve pedig egy túlvilági japán bambusz-fuvola hangulatot hozott el, egy egészen más hangszert hallottunk! A műsort a fuvola repertoár egyik alapműve, François Borne Fantasie Brillante on Themes from Bizet’s Carmen opera parafrázisa zárta.

Mayer Angyalka nem csak kísért, hanem egy szóló Liszt darabot is előadott, a Vallée d’Obermann-t a Zarándok évek Svájc kötetének nemcsak legigényesebb és legszebb művét, hanem zenetörténetileg is a legfontosabb. Már az első, 1833-as változatban tisztán megjelenik az úgynevezett tématransz- formáció ami később annyira fontos lesz a század második felében az összes haladó szellemű zeneszerző zenéjében. Egy téma van ami folyton alakul, átváltozik, jellegében, hangulatában és zeneileg egyaránt. A kotta tetejére Liszt idézeteket írt Byron-tól és Senancour-tól akinek regényhőséről kapta nevét a mű. Mit akarok? Mi vagyok? – áll a híres idézet a cím alatt. A hős akit megszédít a természet nagysága, vágyódik és szenved tőle egyszerre, végül rájön, hogy csak a saját érzései az igazak.  A regény témája ez, és ha meghallgatjuk a Liszt zongoraművét tökéletesen átélhetjük ezeket az érzéseket, amit ma már lehetetlen lenne, hiszen ezek egy romantikus, 19. századi művész érzései. Liszt darabok nem csak csillogó, technikailag nehéz virtuóz szalonművek, rengeteg érzés van ott amit a felszínre kell hozni (vagy épp elfedni), illetve van egy másik nehézsége, amiről ritkán beszélnek. Liszt darabok nincsenek befejezve, nem olyan tökéletes művek mint Chopin hasonló balladái vagy fantáziája. Chopin műhöz nem lehet hozzátenni, vagy elvenni, mert megváltozik és rossz lesz.  Ezzel szemben Liszt sose tekintett a műveire úgy mint valami kész, megváltoztatatlan, szent írásokra. A összes 30 és 40-es évekbeli zongoradarabját, így ezt is többször átírta életében, és ha végighallgatjuk figyelmesen most se alkot tulajdonképpen egy teljes egészet, inkább egy szinte csapongó álmodozás, néhol vad, néhol gyengéd.  Így az előadó egy befejezetlen festményt kap hegyekről és völgyekről, megtöltve hatalmas érzésekkel, amiket meg kell zaboláznia, és egy olyan képet mutatni nekünk ami mai szemmel szép. És ezt a művésznő csodaszépen megfestette.

A koncert egyetlen negatívuma a terem volt. Az iskola aulája építészeti műremek, percekig lehet nézni az íveket, oszlopokat, famunkát, de mint koncertterem nem működik. Rengeteg ember jött, a szervezők gyorsan kapcsoltak és hoztak még székeket, de így sokan a terem szélére szorultunk, ahonnan nem lehetett mindent látni.

Az iskola további programjairól a weboldalukon lehet olvasni.

Horowitz előadásában az Obermann völgye, íme.

Blue Rondo à la Turk

A 20. század elején Amerika egy kulturális olvasztótégely volt, az új világ, az ígéret földje, ahova özönlöttek az emberek világ összes tájáról, itt alakult ki a jazz, elsősorban afrikai zenei gyökerekből.

Kezdetben tánczene. Big band, és a swing uralta a tánctermeket a 40-es évekig. Louis Armstrong, Duke Ellington, Art Tatum, Benny Goodman, Glenn Miller és természetesen az énekesnők Ella Fitzgerald és Billie Holliday. Lehetne még sorolni a neveket, azonban lépjünk tovább, a század közepére, valami átalakult. A kortárs “komoly” zene kezdett eltávolodni az emberektől, egy Mozart előadást ugyanúgy elmentek meghallgatni, de az új, fura, érthetetlen zenéket nem kedvelte senki, ez persze érthető is ha belehallgatunk valamelyik 1950 után készült komolyzenébe, a zeneszerzők között a szerializmus kezdett divatba jönni ami teljesen élvezhetetlen muzsikává vált mindenkinek – kivéve a zeneszerzőknek. A komolyzene immár nem tudta megfogni és átadni a közönségnek a jelen kor érzéseit, történéseit és üzeneteit, helyébe lépett később a könnyűzene, a “nagy” üzeneteket már a rockzene szállította.

De kellett valami “ülve” élvezhető, a könnyűzenénél sokkal összetettebb zene. Ez lett a modern jazz: bebop, hardbop, cool jazz majd később latin hatásokra bossa nova és társai. Minden jazz hangszernek megvolt a maga virtuóza, aki köré egy trio vagy quartett épült, és a nevére bementek az emberek újra a koncertterembe. Dave Brubeck a cool jazz műfajában alkotott, és a metrumokkal játszott zenéiben. Előtte a jazz-ben egyszerűbben osztották be a ritmusokat, de Brubeck sokat átvett a komolyzenéből és különböző népzenékből, ennek a művének a ritmusképletét és metrumát egy török utcazenésztől hallotta. Lényege röviden ennyi: 3-szor ismételve 2+2+2+3, majd 3+3+3, metruma tehát 9/8, azaz egy ütemben 9 darab 8-ad hang van, viszont a hangsúlyos hangok változnak. Erre persze táncolni se lehetne úgy mint mondjuk egy 1930-as swing-re, viszont hatalmas élmény hallgatni!

Vad Bartók

Mindannyian ismerjük Bartók vad oldalát, külföldön “barbároknak” hívták őket Kodállyal.

Van aki szereti, van aki nem, egy biztos: zseniális. A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című műve az egyik legismertebb volt életében, ma már kevesebbet adják elő. 1936-ban készült, természetesen megrendelésre, a 20-as évektől a világhírnévnek örvendő zeneszerzőt elárasztották a felkérések .  A hangszer összeállítás merész, Stravinsky óta a ritmus rendkívül divatos újdonság volt a 20. század szerzőinek, Bartók az ütős szekcióval kísérletezett több ízben, 6 különböző ütős hangszer kell a megszólaltatáshoz. A hetedik a cseleszta, amit a 19. század végén egy francia hangszerész épített meg, gyakorlatilag egy pianínó, csak húrok helyett fém hengereket ütnek meg a kalapácsok. Kicsit olyasmi a hangja mint egy zenedoboznak, csak teltebb, mintha a mennyből szólna, ahogy a neve is mondja. És végül, bár nincs benne a mű címében, de egy zongora is kell az előadáshoz.

A második tétel egy gyors, gyilkos tánc, fura, ma is frissnek ható hangeffektekkel, és érdekes ritmussal, szonáta és concerto szerű ez a tétel. Fricsay Ferenc vezényel a felvételen.

Olasz Szimfónia

Kezdjük az évet jókedvvel és a meleg nap sugaraival. A 18. században a zene forrása Firenze, Velence és más olasz városok voltak, bár ez szerep később megkopott, de a 19.-ben is sok zenész vágyott oda tanulni.

Míg kortársai kényszerből, koncertezni utazták keresztül-kasul Európát, addig Mendelssohn gazdag családi háttérnek hála kényelemben ismerte meg először a brit szigeteket majd az olasz csizmát, végül Párizsban kötött barátságot Liszttel és Chopin-nel. Az alig 20 éves zenész utazásaival növelte hírnevét, mindenhol szeretettel fogadták, csúcspont Anglia volt, ahol az uralkodó család is megkedvelte, és az angol közönség talált Händel után egy következő ideált. Ezeken az utakon benyomásait hangjegyekbe öntötte, és elkészültek az Olasz, illetve Skót szimfóniák vázlatai.

A híres Olasz szimfónia nyitótétele egy élettől kicsattanó, vidám, napsütéses harmonikus zene.  Ez is beleivódott az emberek tudatába mint néhány Mozart, Beethoven vagy Csajkovszkij téma, mindenki ismeri reklámokból, filmekből, legfeljebb nem tudja hogy Mendelssohn írta.  Tökéletes harmóniát, és egyensúlyt érzünk, a szerző zsenije itt mutatkozik meg igazán, Mozart és Haydn tudott utoljára ilyen kibillenthetetlen egyensúlyt elérni. A második tételről Felix maga írta, hogy a nápolyi vallási körmenet ihlette, a harmadik tételben meg lélekben hazajutunk, németes menüett, akármilyen szép és napsütéses ott délen azért a második és harmadik tételben érezzük Mendelssohn honvágyát. Végül a negyedik tétel, hogy helyre álljon a harmónia és az egyensúly, egy jókedvű visszaemlékezés, gyors olasz táncok, saltarello és tarantella.

Talán leghíresebb műve, de érdekes, hogy nem volt megelégedve vele Mendelssohn, többször átírta, és sohasem adta ki. A Frankfurti Rádió zenekarát Paavo Järvi vezényli, 2012-es előadás.