Johannes Brahms

Egy különös figura aki hátrafelé tekintett. A közönség szerette, barátai meg féltek tőle, mindenkit megbántott szúrós megjegyzéseivel egy pillanat alatt.

“Ősi kövület, mely teljesen kívül esik az idők fő folyamán” – mondta róla Wolff, egy kortársa és ellenfele. Természetesen őt is megbántotta mikor szerzeményeit be akarta mutatni a híres Brahms-nak. Legendák szólnak arról, hogy milyen szúrós magának való figura volt Brahms, idős korában Bécsben ugyanúgy öltözködött, és ugyanúgy sétált mint két emberöltővel azelőtt az öreg Beethoven. Akihez egyébként nem véletlenül hasonlították sokszor zenéjét, ami néha hátrányára vált.

brahms
Az ősi kövület

1833-ban született Hamburg-ban, apja városi zenész, első tanára, tehetséges ifjú zenész lett Johannes-ből, akit a család barátai tanítottak zongorára, zeneszerzésre. Egészen fiatalon már mindenféle zenés munkát elvállalt, átiratokat készített, órákat adott. 52-ben a sors összehozta a híres magyar hegedűssel, Reményi Edével akinek megtetszett zongorajátéka, és két évig kísérte Európai körútjain. Egyik koncerten ismerkedett meg Joachim Józseffel, Liszt barátjával, aki elküldte Schumann-ékhoz és Liszt-hez. Weimar-ban fogadta Liszt, Brahms hozta kiadatlan műveit, de állítólag nem mert játszani a nagy zongorista előtt, mire Liszt kikapta kezéből a kottát, és eljátszott mindent elsőre – tökéletesen. Brahms szólni se tudott. Ehhez az estéhez kapcsolódik a híres legenda, Liszt eljátszotta Brahms-nak az akkor elkészült h-moll szonátáját és hát Brahms elbóbiskolt, mire Liszt megsértődött. Nem nagyon hihető ez a legenda, ki tudna elaludni Liszt játéka közben? Schumann-al való találkozás gyümölcsözőbb volt a zeneszerzőnek, Robert-nek annyira megtetszettek kiadatlan művei, hogy azonnal cikket írt Brahms-ról “Új utak” címmel. Az 50-es évek végén több állása is volt Németország szerte, karnagy, zongorista, zenei vezető.

brahms-ca-1865
Szülővárosában nem becsülték, ezért Bécsbe költözött, ahol az új Beethoven-t látták benne.

1962-ben szülővárosában megpályázza a helyi filharmonikus zenekar vezetői posztját de csúnyán mellőzik, Bécsbe költözik, és ott is éli le további éveit. Bécsben megbecsülték, Beethoven-t látták benne, megkapta a Singakademie vezetését. 68-ban megírja a Német rekviem-et, és egyre nő a népszerűsége. Első szimfóniáját 76-ban fejezte csak be, nagy nyomás volt rajta, Bülow elragadtatva azt nyilatkozta a műről, hogy “A tizedik!”, utalva Beethoven befejezetlen szimfóniájára. Felesége és gyermekei nem voltak, fiatal éveiben kikötői bordélyokban zongorázott, prostituáltak között nőtt fel, és ez nyomott hagyott benne egész életében. Többször a házasság küszöbén állt, de végül kibújt valahogy mindig, egy szomorú vallomása a nőkről: “Én ilyennek ismertem meg a nőket. És azt várod tőlem, hogy úgy tiszteljem őket, mint te?”

Bárcsak olyan gyengéden tudnék írni neked, amennyire szeretlek, és elmondhatnám mind azt a sok jót amit kívánok neked. Végtelenül kedves vagy számomra, fontosabb vagy mint azt le tudnám írni…. Írjál nekem egy szép levelet minél előbb kérlek, a leveleid olyanok számomra mint a csókok. (Clara Schumann-nak írt leveléből)

Ragaszkodott a klasszikus formákhoz, és elvetette korának új művész felfogását, nem hitt abban, hogy egyesíteni kéne a művészeket, a zene maradjon zene. Ez vezetett végül a romantikusok háborújához. Amihez neki egyébként semmi köze, ő tisztelte Wagnert és Lisztet is, viszont úgyszintén. A sajtó persze felkapta a két ellenpólust, és próbálták egymásnak ugrasztani őket. Brahms-nak jöttek sorban a szimfóniái, kamaraművei, zongoradarabjai. Ha elkezdett valamit annyi ötlet volt, hogy jutott még egy műre, ezért párosával születtek a zenéi. 1896-ban Clara Schumann elhunyt, akibe nyíltan szerelmes volt, és a pletykák szerint be is teljesedett ez a szerelem Robert halála utána, azonban ez nem valószínű. Nagyon megrázta jó barátja távozása, és beteg is lett, 87-ben Bécsben ő is eltávozott.

Zenéje nehéz, amolyan brahmsi. Erős basszus, tömény harmóniák, tömör szerkesztés (amivel sok utódjára hatott). Nem virtuóz, de mégis nehéz játszani, zongoraversenyeit szimfóniának tűntek zongora szólammal, néhány műve ezért későn találta meg az utat a közönséghez, de végül a repertoár szerves része lett egytől egyig. Utolsó éveiben viszont megváltozott, Beethoven egyre keményebb, újító, lázadó elme lett, Brahms épp ellenkezőleg. Utolsó darabjai a híres kis zongoradarabok, az Intermezzo-k, melyeket úgy hívott, hogy “az én öregkori altatóim”. Könnyű, szemlélődő, befelé forduló művek ezek.

Linkek

Bejegyzések róla

[catlist tags=”brahms” numberposts=”-1″]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Hallgattál ma már jó zenét?