argerich címkével jelölt bejegyzések

Gordonka

Zongora mellett a gordonka, vagy más néven cselló a kedvenc hangszerem, hogy miért az kiderül Mischa Maisky játékból.

A barokkban minden a vonóshangszerekről szólt, a gordonka egy érdekes helyzetben volt, nagy zenekari illetve kamarazenei művekben szinte kizárólag a continuo basso szerepét töltötte be a hangszer, azaz “csak” basszus kíséretet adott, Vivaldi volt a kivétel, ugyanis majdnem 30 versenyművet írt rá. Talán éppen ezért, hogy meglegyen az egyensúly rengeteg szólóművet írtak rá, Bach gordonka szvitjei mai napig alapműnek számítanak egy csellósnak.

A 18. században nem sokat változott a helyzet, ezért óriási hírnek számított amikor 1961-ben megtalálták az elveszett Haydn Cselló concerto-ját. Beethoven hármas versenye kiemelkedő mű még ebben az időszakban (cselló, zongora, hegedű), de az ő nevéhez fűződnek az első cselló-zongora szonáták, ami megalapozta e páros népszerűségét a 19. századra.

A romantika korában mint minden más hangszer a gordonka is modernizáláson esett át, és ezzel egy időben a zeneszerzők is felfedezték a szépségét. Rengeteg szonáta, versenymű és szóló készült a hangszerre, és ez a lendület mai napig kitart, a 20. században a hegedűhöz és zongorához hasonlóan a csellóművészek is óriási népszerűségnek örvendenek. Elég csak említeni Rosztropovics-ot, Du Pré-t, Casals-t, vagy épp a mai előadót, Maisky-t.

Grieg szonátáját adják elő Argerich-el, íme:

Domenico Scarlatti

Ha Chopin/Liszt a modern zongora muzsika atyjai akkor Domenico Scarlatti a nagypapa. Billentyűs hangszerekre több száz darabot komponált az olasz zeneszerző.

Bár Bach-al egy időben alkotott, de zenéje már-már klasszikus, 555 billentyűs szonátája nem hasonlít se a barokk szonáta formára, se a későbbi klasszikusra. Egy tételes, rövidebb művek, amiket csodált Czerny, Chopin, Bartók, a 20. század nagy zongoristái közül pedig Horowitz, Gilels vagy Michelangeli mindig tartottak a repertoárjukon egy-egy szonátát.

Martha Argerich játsza a K. 141-es szonátát ami arról híres, hogy csak az 1830-as évektől lehetett teljes sebességgel előadni, ugyanis akkor találta fel Erard a “double échappement”-t ami lehetővé tette a hangok gyors egymás után leütését.

Bach és Bartók

Március 21-én volt a 327. évfordulója Johann Sebastian Bach-nak, Bartók Béla pedig ma lenne a 131 éves. Bartók zenéje modern, még ma is, sőt még valószínűleg elég sokáig az marad, Bach zenéje viszont univerzális, szokták mondani hogy a múlt, a jelen és a jövő zenéje is egyben Bach művészete.

Bach-ról rengeteg “nagy” idézet van. Nem minden zenész hisz istenben, de minden zenész hisz Bach-ban. Bach bármilyen hangszeren tökéletes. És ehhez hasonlókból még lehetne sorolni, persze ez nem is véletlen, a nyugati zenében mindenhol megtalálható egy kis Bach. Martha Argerich tolmácsolásában a második Partita, Martha játékában a swing néhol olyannyira benne van, hogy ha kiragadnánk azt a részletet jazz muzsikának is hihetnénk.

Bartók is odavolt természetesen Bach-ért, bár fiatal korában Beethoven-t játszott, és zeneszerzésére is ő hatott, de később felfedezte a barokk mestereket, és megjelent Bartók zenéjében is az ellenpont, Ujfalussy József Bartók könyvéből idéznék egy részletet a Mikrokozmosz-ról: “Bach a vezetője a szigorú ellenpontos szerkesztés útvesztőiben, ő ad példát a kis remekművek mértanilag világos, átlátszó szerkesztéséhez, a zongorajáték és a kompozíciós technika belső egységéhez.”.  De több művénél is feltűnik a polifónia és az ellenpont bachi alkalmazása. Hallgassuk a Szonatinát Szokolay Balázs előadásában.

A pokol

Liszt Ferenc vallásos ember révén sokat foglalkozott a túlvilággal, sőt a halál gondolata is sokszor járt a fejében, bár ezt több romantikus művészre elmondhatjuk, de őt különösen érdekelte a téma. A halál és pokol témáját műveiben is több helyen megtalálhatjuk.

A szörnyű téma apropója egyébként, hogy minap a közelembe felgyújtották a nádast ahogy azt minden évbe szokás, de a szárazság és szél miatt úgy elterjedt a tűz, hogy a tűzoltók több kocsival és sok emberrel egész éjszaka dolgoztak az oltáson. Éjszaka kimentem, és olyan látvány fogadott mint amit az ember a pokolnak képzel el. Narancssárga villódzó ég, amerre a szem ellát égő föld és égő nagy fák, a levegő remeg a hőségtől, repül a pernye és a parázs, ropog a tűz, és ahogy egy-egy nagy fa kidől órási recsegés után nagy parázsfelhő cikázik az ég felé. Borzalmas látvány volt.

Liszt is elképzelte a poklot, a túlvilágot és a démonokat a zenéjében, nem is egyszer. Első a Mefisztó keringő Horrowitz-tól, aztán a Dante szimfónia ami pont a pokollal kezdődik, végül a haláltánc Argerich-tól.

Az utolsó koncert

Már nem Frydryk volt, csak a lengyel barátainak és családjának írt leveleiben. Jó néhány éve Frédéric-ként ismerte mindenki más, 16 év alatt a neve a zenei világban az első között volt az első párizsi koncertje óta, de a pletyka rovatok állandó szereplője is volt miután össze jöttek George Sand-dal. Utolsó koncertje Párizsban 1848. február 16-án volt, ugyancsak a Pleyel teremben, ahol majdnem pontosan 16 évvel ezelőtt az első.

Chopin irtózott szerepelni sok ismeretlen előtt. Télen, a “szezonban” minden este más szalonban játszott Párizsban, ahol többnyire barátok, ismerősök vették körül, de a nagy koncert termeket nem bírta. Egyszer Liszt Ferencnek azt mondta, hogy “megfojt a sok idegen arc a tekintetükkel”, így érthető hogy kevesebb mint 30 nagy fellépése volt egész életében. Az első párizsi koncerten még nem volt telt ház, de az összes többin igen, nagy eseménynek számított egy nyilvános Chopin koncert, így ez a 48-as is.

Az előadás egy Mozart trióval kezdődött, majd több friss művét előadta a szerző, köztük a Barcarola-t és a Berceuse-t. Először a bölcsődalt Cortot-tól, majd a velencei gondolások dalát Argerich-től halljuk.

Előző bejegyzésben arra próbáltam választ keresni, hogy a mester hogy játszott, ezúttal pedig a kérdés az, hogy a mester műveit hogyan is kell előadni, ami egy igen fontos kérdés, hiszen emberek millió próbálják eljátszani műveit nap mint nap, és több száz nagy művész adja elő minden héten a koncerttermekben, melyik a jó, melyik a helyes?

Sajnos azonban nincs pontos válasz, hiába keressük. Más szerzőknél könnyebb a helyzet, mert általában van valami információ arról, hogy miről is szól a mű, mit akar mondani vele a mester, nem így Chopin-nél. Neki az egész életét és művészetét, lényét és lelkét körülvette egy finom misztikus köd, hiába nézünk bele, nem lelünk választ mindenre, sőt az agyunk megtréfál és bele látunk ezt-azt. Azt tudjuk, hogy Chopin nem játszotta gépiesen pont ugyanúgy mindig a műveit, tanítványai szerint minden nap máshogy adta elő az épp tanított darabot, kedélyállapottól függően. Sőt, sokszor bele improvizált, néha máshogy játszotta  a díszítéseket, bár ezt mástól ki nem állhatta. Egyszer Thalberg az egyik noktürnjét nagy sikerrel előadta, de itt-ott átköltötte a művet, virtuóz díszítéseket játszott, végén Chopin odament, és gúnyosan gratulált, majd megkérdezte “óóó, és kinek is a művét hallottuk?”.

Tehát a kottát követni kell pontosan illetve a rubatok, a tempók és a dinamika némileg változhat. De mi a határ? Ez a legszebb Chopin művészetében, művei mondanivalója az előadótól függ, 1-2 darabnál tudjuk csak, hogy épp minek hatására, miért írta, a többinél egyáltalán nem, még a legfontosabb barátoknak, családnak se mondott semmit. Minden az előadástól függ. Az előadónak kell kitalálni a mű mögött a történetet, abba kell kapaszkodnia, azt kell megmutatnia a közönségnek. És ez mindig más. Chopin pont ezért hallhatatlan és örök.