gilels címkével jelölt bejegyzések

Scarlatti és Chopin

Ne keresd e kompozíciókban a mély szándékot, hanem inkább a művészet szellemes tréfáját, hogy az vezessen rá téged a csembalón való friss, ügyes játékra.

Ezekkel a sorokkal kezdte Scarlatti az Essercizi kiadását, 1738-ban adták ki az első ilyen jellegű műveit, egytételes rövid zongora darabok, legtöbb AABB formában, néha hangnemileg párosítva. Nem szonátáknak hívta, mert ezek tényleg gyakorlatok voltak, etűdök, ahogy később nevezték, azonban Scarlatti után majdnem két emberöltőig az etűdök mechanikus gyakorlatok voltak, aztán jött a lengyel bárd, a zongora poétája, Frédéric Chopin aki 1829-33 között megírta az első etűd sorozatát. Érdekes összehasonlítani ezt a két nem mindennapi úriembert, sok meglepő hasonlóságot találunk.

Mindketten azután lettek igazán mesterei a zeneszerzésnek miután elhagyták hazájukat, és nem is tértek haza. A billentyűs hangszerekre írtak főképp, bár Scarlatti-nak született több operája és templomi műve is de ezekben nem remekelt. A kis, takarékos formák hívei voltak – lehet kicsiben alkotni nagyot!  Elzártan éltek a világtól, bár Chopin tulajdonképpen a művészet fővárosában élte le élete nagyobb részét, de Mallorca és Nohant világtól elzárt csöndjében alkotta legnagyobb műveit. Ismerték elődjeiket és kortársaikat, de folyton újítottak, Scarlatti mondta egyszer zenéjéről, hogy direkt úgy írta, hogy figyelmen kívül hagyta a tanultakat, de végeredményben a fülnek mégis kedves muzsika született.

Scarlatti gyakorlatainak, azaz ahogy ma ismerjük szonátáinak, és Chopin etűdjeinek ugyanaz a célja: egy technikai problémát körüljárni, de úgy, hogy ne mechanikus agyatlan gyakorlat szülessen belőle, hanem zene. Hallgassuk a két orosz titánt, először Emil Gilels Scarlatti szonátákat, majd Szvjatoszlav Teofilovics Richter kedvenc Chopin etűdjeit játssza.

Tragikus fantázia

Mozart-ról általában a “jó kedvű” muzsika jut eszünkbe, de írt néhány kivételesen szép tragikus hangvételű művet. Két fantáziája kiemelkedő, mélyebb gyász van ezekbe mint sok későbbi romantikus műben amik szélsőségekkel tudják vagy próbálják elérni ezt a hatást.

Az időzítés érdekes, mivel a kézirat tanúsága szerint 1782-ben írta a mester, ebben az évben kezdett a karrierje felfelé ívelni, sikeres koncerteket adott, elismerték mint zeneszerzőt is immár, és ebbe az évben ismerte meg szerelmét, és még a nyár végén össze is házasodtak. Mi járt Mozart fejében mikor ezeket a szomorú sorokat komponálta vajon? Mindenesetre nem adta ki a művét, halála után találtak rá a kéziratra, és az utolsó oldal elveszett, úgyhogy egy csodálója fejezte be, hasonlóan a Requiem-hez.

Kedvenc előadásom Emil Gilels-től. Szinte fájdalmasan lassan játsza, 7 percig, minden szélsőség nélkül. Hiába van a kottába piano után forte, vagy néha fortepiano, alig tesz különbséget, és ez nagyon jól működik. Még a lezáró Alegretto rész is nagyon jól illik az egészbe, kicsit gyorsabb és D-dúr ami miatt egy sokkal jobb kedvű lezárást kapunk, amolyan “happyend”, de Gilels játékában ott van a dráma árnyéka, utóíze is, egybe van az egész.

Következő előadó Friedrich Gulda, aki Mozart és Beethoven előadásairól illetve Jazz kirándulásairól volt híres, de még elektronikus zenébe is belekóstolt. Gulda teljesen más művet ad elő, szinte kétszer olyan gyors először is, és a dráma nincs sehol, inkább egy amolyan “jaj rossz idő van” hangulat, de a végén kisüt a nap és újra visszatértünk a jó kedvű Mozarthoz.

Végül Glenn Gould, az analizáló, a gondolkodó. Ő máshogy látta a zenét mint a többi ember, zseni volt az tény, de egyáltalán nem érdekelte őt a szép hang, az éneklő cantabile, csak a zene alapja, a legalsó szint. Ezért annyira híres az összes Bach felvétele, mert ott remekül működik ez. Darabjaira szedi a muzsikát, és újra összerakja, de úgy hogy megmutat nekünk mindent. Ugyanakkor Mozart-nál ez a felvétel minimum “érdekes”, de az biztos hogy nem kellemes. Mozart-ról mondta azt hogy “Túl fiatalon halt meg? Szerintem túl idősen.” – utalva arra, hogy a fiatal kori művei szerinte jobbak. Bár akkor nem értem, hogy ezt a művet minek vette fel, mindenesetre sokat lehet belőle tanulni, de Gilels előadása sokkal nagyobb élmény.

4 kezes fantázia

Schubert élete utolsó évében írt egy négykezes kompozíciót egyik tanítványának, Karoline Esterházy-nak, akibe történetesen szerelmes is volt, bár Karoline nem viszonozta Franz érzelmeit. Legfontosabb művei között tartják számon ezt a 4 tételes, szünet nélkül játszott darabot. A legnagyobb nevek szinte mind eljátszották ezt a művet, most Emil Gilels-től és a lányától Elena-tól hallgassuk.