gould címkével jelölt bejegyzések

Bach előtt

A zenészek istene Johann Sebastian Bach, ezért joggal beszélhetünk zene időszámításba Bach előtt, és Bach utánról. 

Az egyik legkiemelkedőbb alakja a reneszánsz zenei életnek William Byrd, angol mester volt. Akkoriban divatos billentyűs hangszer az úgynevezett virginál volt, amely egy egyszerűbb csembaló gyakorlatilag, a húrok nem távolodnak a játékostól hanem balról jobbra húzódnak, ezért téglalap alakú a hangszer, és kisebb mint a később divatos, több manuális, akár pedálos csembalók. Divatos, könnyed táncokat írt Byrd – és néhány utóda, Gibbons és Bull például – billentyűs hangszerre, hallgassunk egy ilyet Glenn Gould-tól, aki nagyon kedvelte a zenének ezt a korszakát.

Az egyház zene azokban az időkbe a legfontosabb volt, általában a zeneszerzők mind abból éltek, hogy az egyháznak énekes műveket írtak, az 5 szólamú Agnus Dei, azaz az Isten báránya Byrd-től.

Goldberg-variációk

Minden bizonnyal nincs még egy ilyen, egy hangszerre írott mű amihez ennyi legenda, rejtély, elemzés, hozzáértés, szakértés, sznobság, és sok minden más kapcsolódott az évek során. Az idős Johann Sebastian olyan magas szinten gondolkodott amit még mai napig elemeznek a zenetudósok.

A sok elemzés és kutatás eredménye a rengeteg könyv, de nekem nem volt célom sohasem az elemzés, egyrészt hiányzik hozzá a tudás és valójában e hasábokon inkább rövid, gyorsan befogadható, érdekes információkat akarok összegyűjteni. Nézzük először is a keletkezést, már itt rengeteg megválaszolatlan kérdésbe ütközünk. Állítólag 1741-ben készült egy Keyserlingk nevű grófnak, aki arra kérte Bach-ot, hogy írjon neki egy nyugtató hatású művet amit a csembalósa, Goldberg játszhat neki az álmatlan éjszakáin. A grófnak annyira tetszett a végeredmény hogy 100 Lajos arannyal jutalmazta a szerzőt ami példátlan volt akkoriban. Az állítólagos megrendelés úgy szólt, hogy egy rövid művekből álló sorozat amelyet véletlenszerűen, egyenként adnak majd elő csembalón.

Ha túllépünk az állítólag-okon, akkor kiderül, hogy Bach a saját pénzén adatta ki még 1741-ben, ami ritka volt az életében, tehát fontos volt neki, és a címlapon szó sincs se a grófról, se csembalóművészről akiről később kapta a nevét a variáció. A pontos szöveg így néz ki:

Clavier Übung melyben van egy ARIA különféle változatokkal Clavicembalora mely két manuállal bír. Azoknak, kik szívlelik, kedvük felvidítására készítetett Johann Sebastian Bach által, ki Lengyel Királyi s Szász Választófejedelmi Udvari Compositeur, Capellmeister s Director, Chori Musici Leipzigben.

A mű egy Aria-val kezdődik, és ugyanakkor végződik is, így gyakorlatilag ismételhető az egész megállás nélkül. A variáció műfaj Bach-nak nem tetszett, ezért egy kis csavart vitt bele, és természetesen minden pontosan meg van szerkesztve. A fő téma a basszusban van, tehát nem az először felcsendülő dallamot variálja harmincszor Bach, ettől változatosabb, és nem olyan ismétlődő az egész mint például egy könnyed Mozart variáció. Megtalálható sok barokk műfaj a tételek között, táncok, kánonok, természetesen jól kigondolt sorrendben, megszerkesztve, kivéve az utolsót, ahova egy kánont várnánk a rendszer szerint, ehelyett egy könnyed, vicces népdalokon alapuló Quodlibet jön, ami szó szerinti fordításban “ami tetszik”.

Rengeteg előadás található YouTube-on, és igazán itt jön ki az, hogy Bach kevés instrukciót írt a kottába, ha kicsit odafigyelünk annyira különböző, szerethető, imádható, vagy éppen utálható előadást találhatunk, hogy már az is csoda. Kezdésnek ott van természetesen Gould, amivel egy csapásra világhírű lett, az 1955-ös felvétel, majd később az 1981-es amit kamerával is vettek. Tatiana Nikolayeva romantikus Bach játékmódja nem is különbözhet jobban Gould analizáló előadásától. És végül Evgeni Koroliov, aki a kettő között van, talán inkább historikus játékmóddal bír.

Glenn Gould és Szvjatoszlav Richter

A nevük összefonódott a 20 század nagy zongoristái között, pedig legtöbb tulajdonságukban nem is különbözhet jobban két ember.

Bruno Monsaingeon – Glenn Gould: Egyáltalán nem tartom magam különcnek

2007-ben és 2009-ben jelent meg Magyarországon e könyv, mely nem életrajzi írás és nem is regény. A könyv első felében Glenn-el készült interjúkból válogat a szerző, jó interjú alany volt, mert néha egy egyszerű kérdésre is oldalas válaszokat tudott adni, így elég jól megismerhetjük ezt a fura embert. A második részben pedig egy képzelt videóriportról olvashatunk, ami ugyan képzelt, ám a szövegét úgy állította össze Bruno, hogy végigolvasott minden Gould interjút, beszélgetést és írást, így “valótlan” nem hangzik el.

Glenn egy hihetetlen muzsikus volt, teljesen máshogy látta a zenét, máshogy gondolkodott, és ez a zenéjén 100%-ban hallatszik is. Soha nem kötötte magát iskolákban tanított előadási formákhoz. Ezzel persze néha nagy port vert fel némely felvétele. A Bach lemezei egytől-egyig alapműnek számítanak, viszont a Mozart vagy Beethoven lemezek minimum furák. Nyilatkozatai nem különben érdekesek. Mozart-ról azt mondta hogy “túl későn halt meg”, de ezzel arra gondolt csak, hogy szerinte a korai művei sokkal jobbak. A 19. századi szerzőket meg csak elintézi annyival, hogy neki egyik fülén be, másikon ki, nem írtak “tartalmas” zenét zongorára ahogy ő mondja. Ellenben Bachról egészen máshogy vélekedett:

…Bach jelentette számomra a legfőbb okot arra, hogy muzsikus legyek. Az ő zenéje iránti szeretetem bizonyos mértékig átitatta az összes többi vállalkozást, amelybe valaha belefogtam.

Ha egy sima életrajzi leírást kapnánk akkor nem érthetnénk meg Gould zsenijét, viszont szerencsére az interjúkból tisztán átjön az, hogy ő máshogy gondolkodott, máshogy látta a világ dolgait, és amikor valami meghökkentőt mond akkor annak mögé kell nézni, mert nem biztos az a jelentése amit elsőre gondolunk.

Karl Aage Rasmussen – Szvjatoszlav Richter a zongorista

Az előző könyv párja szintén Bruno-tól a “Richter – Írások, beszélgetések” amely Richter írásait, és a vele készített utolsó interjút (első rész, második rész) foglalja magában, ám ezúttal egy újabb könyvről van most szó, a dán zeneszerző és professzor Karl  az 1997-ben meghalt zongorista életrajzát írta meg. A könyv alapos, a szerző elolvasott minden levelet és dokumentumot, és beszélt minden fellelhető baráttal és ismerőssel akik még élnek, így szinte teljes képet kapunk az életéről.

RICHTER egy legenda, így nagy betűkkel, magánélete tabu volt, és akkoriban nem is voltak paparazzi-k és “celeb magazinok”, így életében nagyon helyesen csak a zenéjét ismerhettük meg. Zenéhez pedig példamutatóan állt hozzá, számára a zeneszerző, és a kotta az mindenek felett állt, Gould teljes ellentéte. Persze kivételes helyzetben volt ő, hiszen csak azokat a műveket játszotta amiket akart, amiket szeretett és megértett, ezért különleges szinte minden Richter felvétel.

Szlava egy hosszú, tartalmas és érdekes életet élt, így a könyv is nagyon jó. A szerző ugyan “szerelmes” a témájába, de ha kell tud objektív is lenni, így mögé láthatunk a “rejtélynek”, a bálványozott legendának. Végig követhetjük a művészek helyzetét a hidegháború elejétől végéig a Szovjetunióban, ami már önmagában nagyon érdekes téma, hogy s miért került ki onnan annyi hatalmas művész?

E két könyv kötelező olvasmány annak aki hallgatja és szereti ezt a két kivételes művészt.

Tragikus fantázia

Mozart-ról általában a “jó kedvű” muzsika jut eszünkbe, de írt néhány kivételesen szép tragikus hangvételű művet. Két fantáziája kiemelkedő, mélyebb gyász van ezekbe mint sok későbbi romantikus műben amik szélsőségekkel tudják vagy próbálják elérni ezt a hatást.

Az időzítés érdekes, mivel a kézirat tanúsága szerint 1782-ben írta a mester, ebben az évben kezdett a karrierje felfelé ívelni, sikeres koncerteket adott, elismerték mint zeneszerzőt is immár, és ebbe az évben ismerte meg szerelmét, és még a nyár végén össze is házasodtak. Mi járt Mozart fejében mikor ezeket a szomorú sorokat komponálta vajon? Mindenesetre nem adta ki a művét, halála után találtak rá a kéziratra, és az utolsó oldal elveszett, úgyhogy egy csodálója fejezte be, hasonlóan a Requiem-hez.

Kedvenc előadásom Emil Gilels-től. Szinte fájdalmasan lassan játsza, 7 percig, minden szélsőség nélkül. Hiába van a kottába piano után forte, vagy néha fortepiano, alig tesz különbséget, és ez nagyon jól működik. Még a lezáró Alegretto rész is nagyon jól illik az egészbe, kicsit gyorsabb és D-dúr ami miatt egy sokkal jobb kedvű lezárást kapunk, amolyan “happyend”, de Gilels játékában ott van a dráma árnyéka, utóíze is, egybe van az egész.

Következő előadó Friedrich Gulda, aki Mozart és Beethoven előadásairól illetve Jazz kirándulásairól volt híres, de még elektronikus zenébe is belekóstolt. Gulda teljesen más művet ad elő, szinte kétszer olyan gyors először is, és a dráma nincs sehol, inkább egy amolyan “jaj rossz idő van” hangulat, de a végén kisüt a nap és újra visszatértünk a jó kedvű Mozarthoz.

Végül Glenn Gould, az analizáló, a gondolkodó. Ő máshogy látta a zenét mint a többi ember, zseni volt az tény, de egyáltalán nem érdekelte őt a szép hang, az éneklő cantabile, csak a zene alapja, a legalsó szint. Ezért annyira híres az összes Bach felvétele, mert ott remekül működik ez. Darabjaira szedi a muzsikát, és újra összerakja, de úgy hogy megmutat nekünk mindent. Ugyanakkor Mozart-nál ez a felvétel minimum “érdekes”, de az biztos hogy nem kellemes. Mozart-ról mondta azt hogy “Túl fiatalon halt meg? Szerintem túl idősen.” – utalva arra, hogy a fiatal kori művei szerinte jobbak. Bár akkor nem értem, hogy ezt a művet minek vette fel, mindenesetre sokat lehet belőle tanulni, de Gilels előadása sokkal nagyobb élmény.

Felix Mendelssohn-Bartholdy

Múlt héten volt még egy évforduló, Felix Mendelssohn 203. születésnapja. Már említettem egyszer, hogy a 19. század elején minden országnak vagy inkább városnak megvolt a saját kis “új Mozart”-ja, nem is csoda hisz a zene központi szerepben volt ekkor, minden tehetősebb családnál volt zongora, és egyértelmű volt, hogy valamilyen hangszeren tudjanak játszani. A kis Felix-nél (és testvérénél, Fanny-nál) hamar kiderült a tehetség, 9 évesen már koncertezett, 12 évesen pedig komponált. 

Az 1809-ben született zseninek a pályája nagyon hasonló kortársaihoz. Egészen fiatalon koncertezés, európát oda-vissza bejárta, később Lipcsébe meghívják zenekar vezetőnek ahol élete utolsó évtizedét töltötte. Karmesterként újra felfedezte és divatba hozta a nagy Bach-ot, akit a 19. században szinte elfelejtettek és félre értelmeztek.

Szomorú amikor a művészetbe beleszól valami értelmetlen emberi butaság. Németországban már a 19. században kezdett felerősödni az antiszemitizmus, és ez Mendelssohn-t se kerülte el, még életében a közönségnek előítéletei voltak a zenéje iránt, halála után pedig teljesen elfeledték. Egészen a második világháború végéig nem játszották műveit, az 50-es években fedezték fel újra finom kis zongoradarabjait, kamarazenéit, szimfóniáit és versenyműveit.

Először Cziffra György hihetetlen virtuozitással és könnyedséggel  játssza a Rondo Capriccioso-t, aztán Glenn Gould játszik néhányat a Dalok szöveg nélkül-ből.