horowitz címkével jelölt bejegyzések

“Varázs fuvola” koncert beszámoló

Tegnap este a Piliscsabán, a Páduai Szent Antal Iskola tanárai adtak egy ragyogó koncertet.

Nem is szorulnak a dicsérő szavaimra az előadók, a tömött aula, és végén szűnni nem akaró taps jól jellemzi a koncert sikerét. Ez a kisváros sok örömet kapott a művészektől, Sutyinszki Beáta (fuvola), Mayer Angyalka (zongora), Kovács Ágnes (hegedű), Rosta Zsófia (brácsa), Puszta Betty (cselló).

Mozart mindig jó választás kezdésnek. Zenéjének földöntúli szépsége és egyszerűsége elfújja a hétköznapok sötét felhőit a lélek fölül, a 3. C-dúr fuvola quartett is abszolút ilyen zene. Elfelejtettem minden gondomat, a negatív gondolatok helyét átvette a nagybetűs ZENE. Mozart Bécsbe költözése után felkapott zenész és zeneszerző lett hirtelen, sorba jöttek a felkérések, és a koncertek, nappal tanított, este koncertezett, éjjel zenét írt.

Mozart után jött a meglepetés, a Bach h-moll szvit néhány részlete, de nem egy kis kamara átirat, hanem az iskola együttese előkerült és Petényi-Kassay Balázs vezényletével egy olyan összeállítással adták elő, amilyen Bach idejében volt egy átlagos zenekar, kb. 10 fő, csembaló basso continuo kísérettel. A mai világban szerintem különösen fontos Bach-ot hallgatni mert zenéje annyira kompakt, annyira kész van, hogy nem lehet se hozzátenni, se elvenni. Elsőre rengeteg hangjegy tűnik fel, de egy kis odafigyeléssel a tökéletes rendet találhatjuk meg, zaj és sallang nélkül. Tökéletes egyensúlya a mai gyors, zajos világunknak.

Ezután Sutyinszki Beátáé volt a főszerep. A zongoráról és a hegedűről mindenki tudja, hogy ezer hangszínre, millió effektusra képesek egy virtuóz keze alatt. Nyilván ez a többi hangszerrel is többé-kevésbé így van, csak ritkán van lehetőségünk hallani, a fuvola is ilyen, amit 99%-ban egy nagy zenekarban hallunk – “fuvola hangzással”. A művésznő megmutatta azt az ezer hangszínt tegnap este, Poulenc remek fuvola-szonátája egyben volt modern és klasszikus, és persze francia. Kazuo Fukushima japán szerző Mei című műve pedig egy túlvilági japán bambusz-fuvola hangulatot hozott el, egy egészen más hangszert hallottunk! A műsort a fuvola repertoár egyik alapműve, François Borne Fantasie Brillante on Themes from Bizet’s Carmen opera parafrázisa zárta.

Mayer Angyalka nem csak kísért, hanem egy szóló Liszt darabot is előadott, a Vallée d’Obermann-t a Zarándok évek Svájc kötetének nemcsak legigényesebb és legszebb művét, hanem zenetörténetileg is a legfontosabb. Már az első, 1833-as változatban tisztán megjelenik az úgynevezett tématransz- formáció ami később annyira fontos lesz a század második felében az összes haladó szellemű zeneszerző zenéjében. Egy téma van ami folyton alakul, átváltozik, jellegében, hangulatában és zeneileg egyaránt. A kotta tetejére Liszt idézeteket írt Byron-tól és Senancour-tól akinek regényhőséről kapta nevét a mű. Mit akarok? Mi vagyok? – áll a híres idézet a cím alatt. A hős akit megszédít a természet nagysága, vágyódik és szenved tőle egyszerre, végül rájön, hogy csak a saját érzései az igazak.  A regény témája ez, és ha meghallgatjuk a Liszt zongoraművét tökéletesen átélhetjük ezeket az érzéseket, amit ma már lehetetlen lenne, hiszen ezek egy romantikus, 19. századi művész érzései. Liszt darabok nem csak csillogó, technikailag nehéz virtuóz szalonművek, rengeteg érzés van ott amit a felszínre kell hozni (vagy épp elfedni), illetve van egy másik nehézsége, amiről ritkán beszélnek. Liszt darabok nincsenek befejezve, nem olyan tökéletes művek mint Chopin hasonló balladái vagy fantáziája. Chopin műhöz nem lehet hozzátenni, vagy elvenni, mert megváltozik és rossz lesz.  Ezzel szemben Liszt sose tekintett a műveire úgy mint valami kész, megváltoztatatlan, szent írásokra. A összes 30 és 40-es évekbeli zongoradarabját, így ezt is többször átírta életében, és ha végighallgatjuk figyelmesen most se alkot tulajdonképpen egy teljes egészet, inkább egy szinte csapongó álmodozás, néhol vad, néhol gyengéd.  Így az előadó egy befejezetlen festményt kap hegyekről és völgyekről, megtöltve hatalmas érzésekkel, amiket meg kell zaboláznia, és egy olyan képet mutatni nekünk ami mai szemmel szép. És ezt a művésznő csodaszépen megfestette.

A koncert egyetlen negatívuma a terem volt. Az iskola aulája építészeti műremek, percekig lehet nézni az íveket, oszlopokat, famunkát, de mint koncertterem nem működik. Rengeteg ember jött, a szervezők gyorsan kapcsoltak és hoztak még székeket, de így sokan a terem szélére szorultunk, ahonnan nem lehetett mindent látni.

Az iskola további programjairól a weboldalukon lehet olvasni.

Horowitz előadásában az Obermann völgye, íme.

1685

3 hatalmas muzsikus született ebben az évben, Bach-ról és Händel-ről volt szó az előző hetekben, a harmadik pedig Domenico Scarlatti.

Bár Nápolyban született gyakorlatilag spanyol zeneszerzőnek tartjuk, mivel 1720-ben elutazott Portugáliába, majd egy néhány éves hazalátogatás után élete végéig Spanyolországban élt és alkotott, hatással is volt rá az ottani népzene, ritmusok, dallamok, népi skálák. Talán ennek, és kicsit a zenei világtól elzárkózott életének köszönhetjük, hogy bár egy időben élt a két másik nagy barokk zeneszerzővel, Scarlatti-t inkább tekinthetjük klasszikusnak, vagy legalábbis valamiféle átmenetnek, de azt gyorsan hozzá kell tenni, hogy szonátái – amit ő nem szonátáknak hívott hanem gyakorlatoknak – nem a klasszikus szonátaforma elődjei, bináris formák, a legtöbb AABB.

Vladimir Horowitz nagy szerepet játszott abban, hogy ma egyáltalán hallhatjuk ezeket a kis mesterműveket, bár Scarlatti halála után sok zeneszerző és előadó csodálta, Liszt is játszott Scarlattit, később Bartók is, de csak 1-1 művet, Horowitz viszont folyton a programjaiba fűzött néhányat, és megismertette a nagyvilággal ezeket a csodákat. Most az E-dúr L.23 / K.380 -ast hallgassuk, Andante comodo.

Lengyel táncok egy francia szalonban

1832, Párizs. Egy sötét kis szalonban vagyunk, úriemberek beszélgetnek az asztalnál és a zongora mellett a művészetről, forradalmakról, az életről. A kandallóban diszkréten pattog a tűz, mellette a fotelekben kisasszonyok és grófnők ülnek, ők ki tudja miről beszélgetnek.

A zongora mellett 3 fiatalember áll, alig 20 évesek de egész Párizst, sőt egész európát meghódították, közeli barátok lettek, minden este más szalonba jártak, minden nap együtt ebédeltek és együtt koncerteztek, de most egy vita alakult ki. A téma a mazurkák voltak, Fryderyk Franciszek Chopin a Varsóból szökött újonnan felfedezett titán azt állította, hogy a lengyel mazurkák hangulatát csak egy lengyel tudja visszaadni. Ferdinand Hiller és Liszt Ferenc, a másik két ifjú, zongora kolosszusai, nem hagyhatták ezt annyiban, hangosan kezdtek vitatkozni ezen az állításon, az egész szalon őket figyelte – nem lehetett nem odafigyelni egy ilyen látványosságra, mindenki tudta hogy hamarosan leülnek a zongorához.

Először Liszt játszotta el a “Nincs még veszve Lengyelország” kezdetű ismert mazurkát, majd jött Hiller, és végül leült Chopin. A kérdés eldöntetett, sőt igazából nem is volt kérdés. A 3 zenész barátsága sok évig tartott még. Liszt és Chopin sokszor szerették ugratni egymást, és amennyire hangos volt Liszt, annyira volt halk ám élesen, csipkelődően visszavágó Chopin. A mazurkás eset után ha csipkelődésre került sor a végén mindig Chopin nyert, amikor Liszt nem tudott mivel visszavágni csak annyit mondott nevetve “Ó, te mazurka, te mazurka!“. Platter grófnő, az egyik szalontulajdonos ahova hárman jártak egyszer azt mondta Chopinnek: “Ha szép lennék és fiatal, hozzád, kis Chopinem, feleségül mennék, Hiller a barátom lenne, Liszt a szeretőm.“.

Az első videón Krystian Zimerman játsza az Op. 24. No. 1. mazurkáját a mesternek a róla elnevezett 1975-ös Chopin versenyen Varsóban, amivel a lengyel fiatalember első is lett. Második videón pedig Vladimir Horowitz 1987-ben Bécsben Op. 33. No. 4. mazurkát játsza.

Idézetek a magyarul is megjelent 2 Chopin életrajzi könyvből vannak, Barbara Smoleńska-Zielińska – Chopin és Kazimierz Wierzyński – Chopin élete.

Szkrjabin, zene, fények, színek.

Szkrjabin egyidős volt Rachmaninov-al, a karrierjük és stílusuk és hasonlóképp indult. Késői romantikus stílus, Chopin és Liszt hatásokkal, de Szkrjabinnál ez nagy átalakuláson ment át. Korai zongoraművei is már nagyon bonyolultak és nehezek voltak, bár érdekesség hogy a kezei olyan kicsik voltak, hogy alig tudott egy oktávot átérni. Horowitz-tól hallgassuk az Op. 8. etűdsorozatból a 12-est.

Aztán bejött a miszticizmus és a színek. Minden hanghoz egy színt rendelt (ezt úgy hívják hogy szinesztézia), és későbbi műveiben úgy is képzelte, hogy az előadás része a színes fények vetítése, ám ez életében nem sikerült. Az egyik utolsó fő műve a Prometheus: The Poem of Fire, zongorára és zenekarra, ez indul a híres misztikus akkorddal amit Szkrjabin talált ki és alkalmazott későbbi műveiben. Richtertől íme.