poulenc címkével jelölt bejegyzések

“Varázs fuvola” koncert beszámoló

Tegnap este a Piliscsabán, a Páduai Szent Antal Iskola tanárai adtak egy ragyogó koncertet.

Nem is szorulnak a dicsérő szavaimra az előadók, a tömött aula, és végén szűnni nem akaró taps jól jellemzi a koncert sikerét. Ez a kisváros sok örömet kapott a művészektől, Sutyinszki Beáta (fuvola), Mayer Angyalka (zongora), Kovács Ágnes (hegedű), Rosta Zsófia (brácsa), Puszta Betty (cselló).

Mozart mindig jó választás kezdésnek. Zenéjének földöntúli szépsége és egyszerűsége elfújja a hétköznapok sötét felhőit a lélek fölül, a 3. C-dúr fuvola quartett is abszolút ilyen zene. Elfelejtettem minden gondomat, a negatív gondolatok helyét átvette a nagybetűs ZENE. Mozart Bécsbe költözése után felkapott zenész és zeneszerző lett hirtelen, sorba jöttek a felkérések, és a koncertek, nappal tanított, este koncertezett, éjjel zenét írt.

Mozart után jött a meglepetés, a Bach h-moll szvit néhány részlete, de nem egy kis kamara átirat, hanem az iskola együttese előkerült és Petényi-Kassay Balázs vezényletével egy olyan összeállítással adták elő, amilyen Bach idejében volt egy átlagos zenekar, kb. 10 fő, csembaló basso continuo kísérettel. A mai világban szerintem különösen fontos Bach-ot hallgatni mert zenéje annyira kompakt, annyira kész van, hogy nem lehet se hozzátenni, se elvenni. Elsőre rengeteg hangjegy tűnik fel, de egy kis odafigyeléssel a tökéletes rendet találhatjuk meg, zaj és sallang nélkül. Tökéletes egyensúlya a mai gyors, zajos világunknak.

Ezután Sutyinszki Beátáé volt a főszerep. A zongoráról és a hegedűről mindenki tudja, hogy ezer hangszínre, millió effektusra képesek egy virtuóz keze alatt. Nyilván ez a többi hangszerrel is többé-kevésbé így van, csak ritkán van lehetőségünk hallani, a fuvola is ilyen, amit 99%-ban egy nagy zenekarban hallunk – “fuvola hangzással”. A művésznő megmutatta azt az ezer hangszínt tegnap este, Poulenc remek fuvola-szonátája egyben volt modern és klasszikus, és persze francia. Kazuo Fukushima japán szerző Mei című műve pedig egy túlvilági japán bambusz-fuvola hangulatot hozott el, egy egészen más hangszert hallottunk! A műsort a fuvola repertoár egyik alapműve, François Borne Fantasie Brillante on Themes from Bizet’s Carmen opera parafrázisa zárta.

Mayer Angyalka nem csak kísért, hanem egy szóló Liszt darabot is előadott, a Vallée d’Obermann-t a Zarándok évek Svájc kötetének nemcsak legigényesebb és legszebb művét, hanem zenetörténetileg is a legfontosabb. Már az első, 1833-as változatban tisztán megjelenik az úgynevezett tématransz- formáció ami később annyira fontos lesz a század második felében az összes haladó szellemű zeneszerző zenéjében. Egy téma van ami folyton alakul, átváltozik, jellegében, hangulatában és zeneileg egyaránt. A kotta tetejére Liszt idézeteket írt Byron-tól és Senancour-tól akinek regényhőséről kapta nevét a mű. Mit akarok? Mi vagyok? – áll a híres idézet a cím alatt. A hős akit megszédít a természet nagysága, vágyódik és szenved tőle egyszerre, végül rájön, hogy csak a saját érzései az igazak.  A regény témája ez, és ha meghallgatjuk a Liszt zongoraművét tökéletesen átélhetjük ezeket az érzéseket, amit ma már lehetetlen lenne, hiszen ezek egy romantikus, 19. századi művész érzései. Liszt darabok nem csak csillogó, technikailag nehéz virtuóz szalonművek, rengeteg érzés van ott amit a felszínre kell hozni (vagy épp elfedni), illetve van egy másik nehézsége, amiről ritkán beszélnek. Liszt darabok nincsenek befejezve, nem olyan tökéletes művek mint Chopin hasonló balladái vagy fantáziája. Chopin műhöz nem lehet hozzátenni, vagy elvenni, mert megváltozik és rossz lesz.  Ezzel szemben Liszt sose tekintett a műveire úgy mint valami kész, megváltoztatatlan, szent írásokra. A összes 30 és 40-es évekbeli zongoradarabját, így ezt is többször átírta életében, és ha végighallgatjuk figyelmesen most se alkot tulajdonképpen egy teljes egészet, inkább egy szinte csapongó álmodozás, néhol vad, néhol gyengéd.  Így az előadó egy befejezetlen festményt kap hegyekről és völgyekről, megtöltve hatalmas érzésekkel, amiket meg kell zaboláznia, és egy olyan képet mutatni nekünk ami mai szemmel szép. És ezt a művésznő csodaszépen megfestette.

A koncert egyetlen negatívuma a terem volt. Az iskola aulája építészeti műremek, percekig lehet nézni az íveket, oszlopokat, famunkát, de mint koncertterem nem működik. Rengeteg ember jött, a szervezők gyorsan kapcsoltak és hoztak még székeket, de így sokan a terem szélére szorultunk, ahonnan nem lehetett mindent látni.

Az iskola további programjairól a weboldalukon lehet olvasni.

Horowitz előadásában az Obermann völgye, íme.

Francis Poulenc

Les Six, azaz a Hatok, az orosz Ötök után kapták nevüket, a 20. század elején alkotó 6 francia zeneszerző. Párizsban, Montparnasse negyedben laktak és gyakran együtt is dolgoztak, leghíresebb közülük Francis Poulenc.

A 20. század komolyzenéjében az a gyönyörű hogy minden megtalálható benne, több száz évnyi zene stílus, tudomány, vívmány és ötlet halmozódott fel, és minden egyes művész máshogy értelmezte, máshogy használta fel ezt a hatalmas rájuk hagyott tudást. Bartókról és Prokofjevről már többször esett szó, most hallgassuk meg Párizsban mi is történt ebben az 50 évben.

A 18 éves Poulenc egy művére felfigyelt Stravinsky, ezután szép lassan jött a hírnév, egyre több megrendelés híres zenészektől. Fiatalon kiváló zongorista volt már, így korai szerzeményei jórészt zongoradarabok, de később írt csembalóra, fúvós hangszerekre, nagy zenekarra, szerzett több operát és élete vége felé rengeteg egyházi művön dolgozott.

Fiatalkorában természetesen Debussy és Satie zenéje hatott rá, nem is nehéz felfedezni Debussy-t az 1928-as Trois Nouvelettes-ben, Gabriel Tacchino zongorázik aki az egyetlen tanítványa volt a mesternek és minden zongora darabját lemezre vette.

A 40-es években dolgozott egy cselló szonátán, de csak 1948-ban fejezte be végül, sokat segített neki a cselló részen a Pierre Fournier, ő is játszik a felvételen Jacques Février-el. A mű neoklasszicista, azaz visszanyúlt a klasszikus formákhoz, egyensúlyhoz, a hangulat azonban modern.

És végül a kedvencem, 30-as és 40-es években írt néhány intermezzo-t, amibe a hamisíthatatlan francia hangulat mellett tényleg ott van Brahms is kicsit, Rubinstein játszik a felvételen.