prokofjev címkével jelölt bejegyzések

A háború után

Prokofjev a háború után nehéz időszakot élt meg, szerencsére ott volt mellette Rosztropovics és Richter akik a legsötétebb időkben is műsorukra tűzték műveit.

A Szovjetunió győztesen került ki a második világháborúból, azonban olyan nagy örömre nem volt okuk a szovjet művészeknek, Sztálin kinevezte 1946-ban Zhdanov-ot a kulturális élet élére, néhány évig mindent ez az úriember döntött el, ami nem tetszett neki azt betiltották, és olyankor a szerző egész munkássága nép ellenesnek számított. 48-ban a zenészeket vette célkeresztbe, Prokofjev, Sosztakovics, Hacsaturján és mások hirtelen ellenségek lettek, műveiket tilos volt előadni.

Természetesen ez sokáig nem működhetett, és pár évvel később hirtelen Zhdanov doktrínája lett a szovjet nép ellensége, de addig is volt két művész aki szembe ment a politikával, és a tiltott években is játszotta Prokofjev-et. Az ifjú Rosztropovics aki nyíltan szembement a politikával, és Richter aki meg egész életében apolitikus volt a tiltott szerzők mellé álltak. Prokofjev nekik írta talán a legsötétebb óráiban a Cselló szonátát, feleségét börtönbe zárták, őt kitiltották a koncerttermekből, mégis erőt merített és egy remekművet írt. 1949. december 6.-án adta elő a két művész a szonátát azoknak az úriembereknek akik eldöntötték hogy most ez mestermű vagy árt a szovjet népnek. Fél évvel később a publikum előtt játszhatták a Moszkvai konzervatórium híres nagytermében.

Sajnos tőlük nincs felvétel, az első tételt most Yo-Yo Ma és Emanual Ax adják elő.

Visions fugitives

Prokofjev az első világháború idején írta a 20 rövid zongora darabot amiknek címét egy orosz költőtől kölcsönözte.

Szvjatoszlav Richter Prokofjevről című írásából:

Egyszer apám elvitt engem magával a Konzervatórium termébe – Prokofjev fellépésére…
Egy téli napon volt. Alkonyodott. Bejött a közönség elé egy hosszú karú, magas fiatalember. Divatos külföldi ruhát viselt, rövid ujjakkal, divatos rövid nadrágban – nekem az volt az érzésem, mintha kinőtte volna a ruháját.
Emlékszem, nekem mulatságosnak tűnt ahogy meghajolt. Mintha derékba tört volna – nyissz! Emellett a szeme mozdulatlan maradt, merőn nézett előre, és ezért tekintette valahol a mennyezeten akadt meg, amikor kiegyenesedett. Az arca is olyan volt, mintha semmit se fejezne ki.
Azután elkezdett játszani. Emlékszem, milyen nagy hatást tett rám, hogy minden pedál nélkül játszik és nagyon “befejezetten”. Kisebb műveit zongorázta, mindegyik úgy hatott, mint finom csemege egy szigorúan kigondolt menüben. Nekem mindez nagyon szokatlan volt, erősen különbözött attól, amit korábban hallottam.

Richter 12 éves volt ekkor, tehát 1927-ben látta először Prokofjevet Ogyesszában egy koncertjén. A mester egyébként ekkortájt Párizsban élt, és előtte Amerikában ahol nem aratott osztatlan sikert. Valószínűleg a kis Richter hallotta e koncerten a Visions fugitives-t is, ami tényleg pont olyan ahogy leírta – mindegyik egy finom csemege a szigorúan kigondolt menüben. A 20. század zenéje ott van minden hangjegyébe, néha disszonáns, néha a fura ritmusokkal játszik a szerző, néha a tonalitást feszegeti.

Az előadó Richter, 1960-as felvétel az amerikai turnéról, válogatást hallunk, Richter mindig saját maga állította össze a műsorait, csak amit ő szeretett, úgy látszik tehát neki a líraibb, elgondolkodó darabok tetszettek a 20 rövid műből, pedig vannak ám ott sokkal keményebb, harsányabb kompozíciók is!

Egy korszak vége

A “Reneszánsz emberről” oldalon az Appassionato rovatot úgy jellemeztem, hogy Bachtól Bartókig, de valójában a komolyzenének az utolsó igazán ismert és nagy neve Bartók után még Prokofjev és Sosztakovics volt, utána viszont tényleg jött egy törés, és a kortárs, 20. századi komolyzenében csak 1-2 ismert név van.

Prokofjev utolsó nagy műve a 7. szimfóniája volt amit 1952-ben fejezett be, és Bartók utolsó zongoraversenyéhez hasonlóan ő is lágyabb, egyszerűbb hangzáshoz “tért vissza” a disszonáns vonaltól. Ha meghallgatjuk először egy korai művét Argerich előadásában a Toccata-t, utána a 7. szimfóniát a berlini filharmonikusoktól akkor egyből hallani a különbséget.

Prokofjev 53as halála után azonban ahogy a bekezdésben írtam megváltozott valami, de azért vannak ismert nevek, például Ligeti György, bár az is biztos, hogy ha nincs a 2001. Űrodüsszeia akkor sokkal kevesebben ismerik a nevét. Nicolas Namoradze előadásában az 1994-es etűd Ligetitől, Az ördög lépcsői.

Szergej Prokofjev

Szergej Prokofjev (1891 – 1953) orosz zeneszerző, zongorista és karmester. A 20. század egyik nagy zeneszerzője. Már egészen fiatalon zongorázott, sőt komponált, később tanult többek között a híres Rimsky-Korsakov-tól. 1908-ban volt az első fellépése, és hamar is jött a siker, beutazta az egész világot majd letelepedett Párizsban. Később visszatért Szovjetunióba, ahol hol kitüntettek, hol bírálták, ezért sokszor politikai jellegű darabokat kellett írnia. Idős korában barátságot kötött a fiatal Richter-rel, akinek írt is több darabot, például az itt belinkelt 7. Szonátát. Prokofjev 53-ban halt meg, egy napon Sztálinnal március 5-én.39 és 42 között írta a három háború szonátáját Prokofjev, ahogy elérte a második világháború a Szovjetuniót egyre rosszabb lett a helyzet, közeli barátját és annak feleségét Sztálin megölette, és részben ennek hatására írta ezeket a darabokat. Ironikus hogy pont ezt a művet tüntették kis Sztálin díjjal.Két változatot is kiraktam, érdemes meghallgatni mind a kettőt. Klasszikus zenében ez a szép, ott van a zeneszerző darabja is a “háttérben”, de a lényeg mindig az előadó, ezen a két változaton nagyon hallatszik, hogy mintha két teljesen különböző darabot hallanánk. Az első megfontoltabb változat Grigory Sokolov, ami érdekes módon sokkal lassabbnak hangzik, pedig másodpercben mérve ez a gyorsabb. A második pedig Martha Argerich aki az utolsó hangokra teljesen megőrül. Imádom.