ravel címkével jelölt bejegyzések

Egzotikus dallamok

Tegnap este volt a Mű-Hely Galériában Mayer Angyalka (zongora) és Tácsik Zoltán (brácsa) karácsonyi koncertje.

A karácsonyi hangulatot az áradó dallamok hozták meg, Tácsik olyan romantikus darabokból állította össze a programot melyek több nép zenéjének stílusát szólaltatták meg. Kezdődött a franciákkal (Fauré, Ravel), majd jött a spanyol ritmus (Ravel, Rodrigo), és végül a nagy orosz dallamírókkal fejezték be (Rachmaninov és Csajkovszkij). A brácsa irodalom nem túl nagy, de rengeteg átirat létezik, ebben a műsorban sem volt egy külön brácsára írt muzsika sem, az egyik Tácsik saját átiratában.

Tácsik a Győri Filharmonikusoknál játszik, többször hallottam már vörösvári koncerteken és nem csak a zenéléshez ért magas fokon brácsán és hegedűn, de a zenetörténetet is kedveli, amit én külön szeretek. Ezeken a koncertjein mindig elmond néhány vicces és érdekes mondatot az adott műről, ami sokat hozzáad a zenehallgatás élményéhez szerintem.

Mayer zongorajátéka könnyed és tiszta, még akkor is nyugodt és profi maradt mikor elrontottam a lapozást (bocs!). Mellesleg barátom és tanárom, de elfogultság nélkül mondhatom mindkét művészről, hogy hihetetlen ahogy egyik pillanatról a másikra tudnak hangulatok és lelkiállapotok között váltani. Az ilyen műsor nehézsége nem feltétlenül a virtuozitásban lelendő, hanem a rövid karakterdarabok gyors egymásutánjának hirtelen hangulatváltásaiban.

Ravel-t 1907-ben kérte fel a Conservatoire ének szakosztálya úgynevezett vocalise-ok írására, melyek olyan, általában nehéz és virtuóz énekek ahol nincs szöveg, csak egy “ó” vagy “á” hangot kell énekelni. Ez amolyan bemelegítés és gyakorlat az énekeseknek. Ezek között ez étude-ök közül a Habanera lett híres. Ez egy kubai eredeti tánc ritmus, amit Ravel már a Spanyol Rapszódiájában is felhasznált korábban. Jascha Heifetz hegedül és Milton Kaye kíséri zongorán a videón.

Ravel és Bécs

Maurice Ravel 1920-ban egy teljesen meglepő kompozícióval lepte meg a közönséget, bemutatták a La Valse című balettjét, a közönség a teljesen nyilvánvalót látta a darabban – a Bécs uralmának születését és végét, hiszen az időzítés tökéletes volt. Ravel azonban értetlenül állt az egész előtt, többször kijelentette, hogy ő nem így gondolta.

Így vagy úgy, de azt mindenki hallja, hogy a szép keringő témák egyre gyorsabban váltják egymást, és szép lassan szétesik a zene, míg nem beletorkollik egy danse macabre-be, egy haláltánc coda-ba, mely már nem is 3/4-es, és szőrnyű halált hal a keringő. Ravel az egyik legnagyobb zseni volt az érdekes hangok s színek kikeverésében, rendkívüli módon értett a zenekarhoz, érdekes megfigyelni az apró részleteket!

Ezt a rövid balettet ma már inkább csak zenekari változatban adják elő, az Orchestre National de France felvételét hallgatjuk, vezényel Leonard Bernstein.

Debussy & Ravel & Satie

A 19. század végén Párizsban újra felpezsdült a művész élet, újra a központ volt évekig, mint ahogy Chopin, Heine, Hugo, Liszt korában a század elején.

A romantika végén rengeteg különleges irányzat jelent meg, impresszionizmus, minimalizmus, dadaizmus. Ezeket az stílusokat a zenei világ is követte, három legnagyobb név Debussy akinek ebben az évben lesz a 150. születésnapja, Ravel és a mellőzött Erik Satie. Debussy volt a legnagyobb hármuk közül, mai napig méltán sokat játszott szerző, bár Ravel-t sem kell félteni ám Satie-t valamiért elfelejtették a zongoristák. No nem arról van szó hogy el lenne feledve, sok filmben felcsendül valamelyik Gymnopédie vagy Gnossienne, de koncertzongoristák műsorában nagyon ritkák sajnos.

Először Debussy 2 prelűdje Maurizio Pollini-től aki év elején ünnepelte a 70. születésnapját, aztán Ravel-től a Pavane zongora változata Cyprien Katsaris-tól és végül Satie-tól az első Gnossienne Alessio Nanni-tól.

Ravel és Liszt a szökőkútnál

Maurice Ravel 1875-ben látta a meg a napvilágot dél Franciaországban, zeneszerzői tehetsége már tizenévesen nyilvánvalóvá vált, szülei próbálták is taníttatni, de az ifjú zeneszerző gyakorolni nem akart. Őt csak a zeneszerzés érdekelte élete végéig, és sok zongoraművet írt de sohasem ő adta elő, ha pedig vezényelt akkor a közönség a zeneszerzőnek tapsolt a végén, és nem a karmesternek.

1889-ben a párizsi konzervatóriumba felvételt nyert, a zeneszerző Gabriel Fauré volt tanára és pártfogója. Zenei stílusa korán kialakult, bár néha azzal vádolták hogy Debussy-t másolja de nem is hallott tőle még műveket mikor már megírta első fontosabb darabjait Ravel. A közönség elismerte és szerette, de a kritikusok és hozzáértők nem kedvelték zenéjét, ezért hiába pályázott díjakra fiatalként, valaki mindig keresztbe tett neki. Jóval később észbe kaptak, és a legrangosabb Francia Becsületrenddel akarták kitüntetni, de Ravel a sok kudarc után sértve érezte magát és elutasította.

Legfontosabb művei a Jeux d’eau, F dúr vonósnégyes, Miroirs, Spanyol rapszódia, Gaspard de la nuit, La Valse, Boléro és a zongora hangversenyek. Most talán a legelső fontos művét hallgatjuk a Jeux d’eau-t, amit “szökőkutaknak” vagy “vízi játékoknak” szoktak fordítani. 1901-ben írta mikor Fauré tanítványa volt. A mű kéziratát Ravel egy Henri de Régnier (francia költő) idézettel kezdi, ami magyarra fordítva: “A folyó istene nevet, ahogy a víz csiklandozza…”.

Az előadó az istennő Martha Argerich, 1977-ben. Ravel írta, hogy Liszt hasonló nevű és témájú műve inspirálta, a Les jeux d’eaux à la Villa d’Este, azaz A Villa d’Este szökőkútjai. Az előadó a chilei Claudio Arrau.

Ez a reneszánsz villa Tivoliban található, jómagam is voltam néhány éve ott, és a kertben több száz szökőkút található, egészen hihetetlen hangulatot áraszt. Liszt is járt itt, koncertet is adott, egy emléktábla is található az első kis udvar falán, érdekes élmény volt ott sétálni, egy kis olasz énekkar adott épp elő valamit, amit a turisták megfáradva az egész napos menetelés után, nagy örömmel hallgattak.