richter címkével jelölt bejegyzések

Bach és a zongora

Ha Johann Sebastian Bach zongorával való kapcsolatáról esik szó, akkor általában az 1730-as évekbeli eset merül fel amikor először találkozott Bach a fortepiano-val, és bizony talált benne hibákat.

Sőt egyesek levonják ebből a következtetést, hogy Bach nem kedvelte ezt az akkor újfajta hangszert, azonban a történet ennél sokkal árnyaltabb. Gottfried Silbermann a leghíresebb német orgona építő mester volt akkoriban, 1730 környékén épített két fortepiano prototípust az eredeti, Bartolomeo Cristofori hangszer alapján, ám jelentősen tovább fejlesztve azt. Bach dolgozott már együtt Silbermann-al, sok orgonáját átvizsgálta és véleményezte, így természetes volt, hogy kipróbálja az új fortepiano-t is, sőt mi több, Bach igazi hangszer mániákus volt.

Már fiatal korában számos hangszere volt, Lipcsében meg egyenesen gyűjtötte a különféle s fajta billentyűs, vonós és fúvós hangszereket. Mindegyikhez jól értett, karbantartotta őket, több mesternek gyakorlati tanácsokkal szolgált a továbbfejlesztésekkel kapcsolatban. Sőt bérbe is adta hangszereit, ezzel többlet jövedelemre szert téve, és segített eladni drága billentyűs hangszereket a tehetős vásárlónak. Hangszereit ő maga hangolta, nem is engedte másnak, az orgonákhoz meg csaknem úgy értett mint az orgona építő mesterek. Fiatalon mint virtuóz és orgona szakértő lett híres először, és sorban hívták meg, hogy szakmai véleményt adjon egy-egy orgonáról.

Tehát kipróbálta a Silbermann fortepiano prototípust egy lipcsei vásáron, egyik tanítványa, Agricola számol be az esetről:

Dicsérte, sőt, csodálta a hangzását, de panaszkodott, hogy a kelleténél gyengébb a magas regiszterben, és túl kemény a játék rajta.

Valószínűleg ezért szeretik Bach-ot a csembalóval összekapcsolni inkább, de a csembaló nem alkalmas a dinamika árnyalására, Carl Philipp Emanuel Bach, az első életrajzírónak, Forkel-nek pont erről írt apjáról:

A klavichordot tartotta minden instrumentum közül a legalkalmasabbnak a tanulásra, melyen a legkényelmesebben kifejezhette legkifinomultabb gondolatait, mert sokra tartotta a hang árnyalatainak változatosságát ezen a hangszeren, amelynek hangzása szerény ugyan, de kis léptékben rendkívül hajlékony.

A klavichord egy kis asztali hangszer volt, és a mai zongorához hasonlóan a húrokat nem pengette egy pöcök ahogyan a csembalóban, hanem megütötte egy kis kalapács, így a dinamikát lehetett árnyalni, sőt a hegedűhöz hasonló vibrato szerű effektre is képes volt, ha a billentyűt leütés után mozgatta a játékos.

A fortepiano pont ezt a problémát próbálta megoldani, csak jobban, teltebb hanggal, finomabb mechanikával, több árnyalattal, és mint látjuk Bach-nak nagyon is tetszett, csak néhány szakmai tanácsot adott Silbermann-nak, aki állítólag meg is sértődött ezen, de végül több mint egy évtizednyi munkával kijavította a hangszer gyengeségeit, annyira jól, hogy amikor a porosz király, II. Frigyes kipróbálta a hangszert az összeset megvette, és a potsdami palotájában minden terembe volt egy. 1747-ben járt nála Bach, és végig is próbálta az összeset, mindegyiken más témára improvizált, még 6 szólamú fúgát is rögtönzött a királynak.  Ezekre a fortepianokra már “áldását” adta Sebastian.

De akkor miért nem volt otthon neki, és miért nem komponált rá? A válasz egyszerű: az ára miatt. Egy olcsó fúvós vagy vonós hangszer néhány tallérba került, ezt egy akkori polgár nehezen, de megengedhette magának. Például egy borbély éves jövedelme 50 tallér volt a 18. század első felében. Egy csembaló már 50-70 tallért kóstált, ezt már csak a muzsikusok vették meg a munkájuk végett, illetve a gazdagok. Egy fortepiano ára pedig 115 tallér volt amit Bach segített eladni. Új és drága hangszer volt még akkor, Bach fiai és a bécsi klasszikusok diadalmaskodtak a fortepiano mögül néhány évtizeddel később, amikor már kezdett egyre jobban elterjedni, és átvette a csembaló helyét, sőt szép lassan a 19. században az otthoni hangszerré vált minden tehetősebb háztartásban.

A Wohltemperiertes Klavier sorozatot különböző billentyűs hangszerekre írta a szerző, pontos meghatározás nincs, csak a darabok sajátosságaiból következtetnek a szakértők, hogy csemballó, klavichord vagy orgonára szánta e Bach. Először hallgassuk meg az első sorozat második, c-moll darabját csembalón adja elő Anthony Newman, majd egy modern zongorán ugyanezt Szvjatoszlav Richter. Melyik tetszik jobban? És vajon Bach-nak melyik tetszene jobban?

Scarlatti és Chopin

Ne keresd e kompozíciókban a mély szándékot, hanem inkább a művészet szellemes tréfáját, hogy az vezessen rá téged a csembalón való friss, ügyes játékra.

Ezekkel a sorokkal kezdte Scarlatti az Essercizi kiadását, 1738-ban adták ki az első ilyen jellegű műveit, egytételes rövid zongora darabok, legtöbb AABB formában, néha hangnemileg párosítva. Nem szonátáknak hívta, mert ezek tényleg gyakorlatok voltak, etűdök, ahogy később nevezték, azonban Scarlatti után majdnem két emberöltőig az etűdök mechanikus gyakorlatok voltak, aztán jött a lengyel bárd, a zongora poétája, Frédéric Chopin aki 1829-33 között megírta az első etűd sorozatát. Érdekes összehasonlítani ezt a két nem mindennapi úriembert, sok meglepő hasonlóságot találunk.

Mindketten azután lettek igazán mesterei a zeneszerzésnek miután elhagyták hazájukat, és nem is tértek haza. A billentyűs hangszerekre írtak főképp, bár Scarlatti-nak született több operája és templomi műve is de ezekben nem remekelt. A kis, takarékos formák hívei voltak – lehet kicsiben alkotni nagyot!  Elzártan éltek a világtól, bár Chopin tulajdonképpen a művészet fővárosában élte le élete nagyobb részét, de Mallorca és Nohant világtól elzárt csöndjében alkotta legnagyobb műveit. Ismerték elődjeiket és kortársaikat, de folyton újítottak, Scarlatti mondta egyszer zenéjéről, hogy direkt úgy írta, hogy figyelmen kívül hagyta a tanultakat, de végeredményben a fülnek mégis kedves muzsika született.

Scarlatti gyakorlatainak, azaz ahogy ma ismerjük szonátáinak, és Chopin etűdjeinek ugyanaz a célja: egy technikai problémát körüljárni, de úgy, hogy ne mechanikus agyatlan gyakorlat szülessen belőle, hanem zene. Hallgassuk a két orosz titánt, először Emil Gilels Scarlatti szonátákat, majd Szvjatoszlav Teofilovics Richter kedvenc Chopin etűdjeit játssza.

Grieg miniatűrök

Edvard Grieg, ahogy mindenki a 19. században sok rövid karakterdarabot írt, ugyanis ezeket szerették a zeneszerető polgárok, otthoni zenélésre tökéletesek voltak a rövid, meghitt hangulatú, nem virtuóz kis gyöngyszemek.

Más mesterekkel ellentétben Grieg bevallottan mindegyik kis lírai darabját a saját életéből merítette, nem úgy mint Schumann vagy Mendelssohn akik általános érzéseket, élményeket írtak meg, így a lírikus darabjai között találunk például egy Erotika címűt amit a feleségének írt, de a híres Tavaszhoz is egészen más mint ami az “általános tavasz hangulat”. Másik fontos tulajdonsága a 66 lírikus darabnak a norvég népzenei ihletek. Grieg Lipcsében tanult így zenei alapja német volt ugyan, de ahogy hazatért hazájába ráébredt, hogy népének zenéje az ő útja, mind a 66 valamilyen norvégi nép tánc, dal, vagy ritmus szülötte, így nem meglepő hogy a címek jó része is erre utal: Norvég tánc, Népdal, Trollok indulója vagy a Kobold.

Szlava Richter-től hallgassuk most először az Op. 43-as sorozatból a Pillangót, majd a Tavaszhoz-t.

A háború után

Prokofjev a háború után nehéz időszakot élt meg, szerencsére ott volt mellette Rosztropovics és Richter akik a legsötétebb időkben is műsorukra tűzték műveit.

A Szovjetunió győztesen került ki a második világháborúból, azonban olyan nagy örömre nem volt okuk a szovjet művészeknek, Sztálin kinevezte 1946-ban Zhdanov-ot a kulturális élet élére, néhány évig mindent ez az úriember döntött el, ami nem tetszett neki azt betiltották, és olyankor a szerző egész munkássága nép ellenesnek számított. 48-ban a zenészeket vette célkeresztbe, Prokofjev, Sosztakovics, Hacsaturján és mások hirtelen ellenségek lettek, műveiket tilos volt előadni.

Természetesen ez sokáig nem működhetett, és pár évvel később hirtelen Zhdanov doktrínája lett a szovjet nép ellensége, de addig is volt két művész aki szembe ment a politikával, és a tiltott években is játszotta Prokofjev-et. Az ifjú Rosztropovics aki nyíltan szembement a politikával, és Richter aki meg egész életében apolitikus volt a tiltott szerzők mellé álltak. Prokofjev nekik írta talán a legsötétebb óráiban a Cselló szonátát, feleségét börtönbe zárták, őt kitiltották a koncerttermekből, mégis erőt merített és egy remekművet írt. 1949. december 6.-án adta elő a két művész a szonátát azoknak az úriembereknek akik eldöntötték hogy most ez mestermű vagy árt a szovjet népnek. Fél évvel később a publikum előtt játszhatták a Moszkvai konzervatórium híres nagytermében.

Sajnos tőlük nincs felvétel, az első tételt most Yo-Yo Ma és Emanual Ax adják elő.

Visions fugitives

Prokofjev az első világháború idején írta a 20 rövid zongora darabot amiknek címét egy orosz költőtől kölcsönözte.

Szvjatoszlav Richter Prokofjevről című írásából:

Egyszer apám elvitt engem magával a Konzervatórium termébe – Prokofjev fellépésére…
Egy téli napon volt. Alkonyodott. Bejött a közönség elé egy hosszú karú, magas fiatalember. Divatos külföldi ruhát viselt, rövid ujjakkal, divatos rövid nadrágban – nekem az volt az érzésem, mintha kinőtte volna a ruháját.
Emlékszem, nekem mulatságosnak tűnt ahogy meghajolt. Mintha derékba tört volna – nyissz! Emellett a szeme mozdulatlan maradt, merőn nézett előre, és ezért tekintette valahol a mennyezeten akadt meg, amikor kiegyenesedett. Az arca is olyan volt, mintha semmit se fejezne ki.
Azután elkezdett játszani. Emlékszem, milyen nagy hatást tett rám, hogy minden pedál nélkül játszik és nagyon “befejezetten”. Kisebb műveit zongorázta, mindegyik úgy hatott, mint finom csemege egy szigorúan kigondolt menüben. Nekem mindez nagyon szokatlan volt, erősen különbözött attól, amit korábban hallottam.

Richter 12 éves volt ekkor, tehát 1927-ben látta először Prokofjevet Ogyesszában egy koncertjén. A mester egyébként ekkortájt Párizsban élt, és előtte Amerikában ahol nem aratott osztatlan sikert. Valószínűleg a kis Richter hallotta e koncerten a Visions fugitives-t is, ami tényleg pont olyan ahogy leírta – mindegyik egy finom csemege a szigorúan kigondolt menüben. A 20. század zenéje ott van minden hangjegyébe, néha disszonáns, néha a fura ritmusokkal játszik a szerző, néha a tonalitást feszegeti.

Az előadó Richter, 1960-as felvétel az amerikai turnéról, válogatást hallunk, Richter mindig saját maga állította össze a műsorait, csak amit ő szeretett, úgy látszik tehát neki a líraibb, elgondolkodó darabok tetszettek a 20 rövid műből, pedig vannak ám ott sokkal keményebb, harsányabb kompozíciók is!