scarlatti címkével jelölt bejegyzések

Scarlatti és Chopin

Ne keresd e kompozíciókban a mély szándékot, hanem inkább a művészet szellemes tréfáját, hogy az vezessen rá téged a csembalón való friss, ügyes játékra.

Ezekkel a sorokkal kezdte Scarlatti az Essercizi kiadását, 1738-ban adták ki az első ilyen jellegű műveit, egytételes rövid zongora darabok, legtöbb AABB formában, néha hangnemileg párosítva. Nem szonátáknak hívta, mert ezek tényleg gyakorlatok voltak, etűdök, ahogy később nevezték, azonban Scarlatti után majdnem két emberöltőig az etűdök mechanikus gyakorlatok voltak, aztán jött a lengyel bárd, a zongora poétája, Frédéric Chopin aki 1829-33 között megírta az első etűd sorozatát. Érdekes összehasonlítani ezt a két nem mindennapi úriembert, sok meglepő hasonlóságot találunk.

Mindketten azután lettek igazán mesterei a zeneszerzésnek miután elhagyták hazájukat, és nem is tértek haza. A billentyűs hangszerekre írtak főképp, bár Scarlatti-nak született több operája és templomi műve is de ezekben nem remekelt. A kis, takarékos formák hívei voltak – lehet kicsiben alkotni nagyot!  Elzártan éltek a világtól, bár Chopin tulajdonképpen a művészet fővárosában élte le élete nagyobb részét, de Mallorca és Nohant világtól elzárt csöndjében alkotta legnagyobb műveit. Ismerték elődjeiket és kortársaikat, de folyton újítottak, Scarlatti mondta egyszer zenéjéről, hogy direkt úgy írta, hogy figyelmen kívül hagyta a tanultakat, de végeredményben a fülnek mégis kedves muzsika született.

Scarlatti gyakorlatainak, azaz ahogy ma ismerjük szonátáinak, és Chopin etűdjeinek ugyanaz a célja: egy technikai problémát körüljárni, de úgy, hogy ne mechanikus agyatlan gyakorlat szülessen belőle, hanem zene. Hallgassuk a két orosz titánt, először Emil Gilels Scarlatti szonátákat, majd Szvjatoszlav Teofilovics Richter kedvenc Chopin etűdjeit játssza.

1685

3 hatalmas muzsikus született ebben az évben, Bach-ról és Händel-ről volt szó az előző hetekben, a harmadik pedig Domenico Scarlatti.

Bár Nápolyban született gyakorlatilag spanyol zeneszerzőnek tartjuk, mivel 1720-ben elutazott Portugáliába, majd egy néhány éves hazalátogatás után élete végéig Spanyolországban élt és alkotott, hatással is volt rá az ottani népzene, ritmusok, dallamok, népi skálák. Talán ennek, és kicsit a zenei világtól elzárkózott életének köszönhetjük, hogy bár egy időben élt a két másik nagy barokk zeneszerzővel, Scarlatti-t inkább tekinthetjük klasszikusnak, vagy legalábbis valamiféle átmenetnek, de azt gyorsan hozzá kell tenni, hogy szonátái – amit ő nem szonátáknak hívott hanem gyakorlatoknak – nem a klasszikus szonátaforma elődjei, bináris formák, a legtöbb AABB.

Vladimir Horowitz nagy szerepet játszott abban, hogy ma egyáltalán hallhatjuk ezeket a kis mesterműveket, bár Scarlatti halála után sok zeneszerző és előadó csodálta, Liszt is játszott Scarlattit, később Bartók is, de csak 1-1 művet, Horowitz viszont folyton a programjaiba fűzött néhányat, és megismertette a nagyvilággal ezeket a csodákat. Most az E-dúr L.23 / K.380 -ast hallgassuk, Andante comodo.

Domenico Scarlatti

Ha Chopin/Liszt a modern zongora muzsika atyjai akkor Domenico Scarlatti a nagypapa. Billentyűs hangszerekre több száz darabot komponált az olasz zeneszerző.

Bár Bach-al egy időben alkotott, de zenéje már-már klasszikus, 555 billentyűs szonátája nem hasonlít se a barokk szonáta formára, se a későbbi klasszikusra. Egy tételes, rövidebb művek, amiket csodált Czerny, Chopin, Bartók, a 20. század nagy zongoristái közül pedig Horowitz, Gilels vagy Michelangeli mindig tartottak a repertoárjukon egy-egy szonátát.

Martha Argerich játsza a K. 141-es szonátát ami arról híres, hogy csak az 1830-as évektől lehetett teljes sebességgel előadni, ugyanis akkor találta fel Erard a “double échappement”-t ami lehetővé tette a hangok gyors egymás után leütését.