schubert címkével jelölt bejegyzések

Beethoven árnyékában

Nem a hasonló című filmről lesz most szó, hanem az ifjú Schubert-ről, aki bálványozta Beethoven-t, egymás mellett éltek, de a találkozás sohasem történt meg – vagy mégis?

Az bizonyos, hogy több alkalommal jelen volt Beethoven koncertjein, sőt Haslinger kiadó boltjában az idős, akkor már mogorva Ludwig egy héten többször dél tájban megjelent, és ilyenkor Bécs összes zeneszerzője és zenésze a kis boltba gyűlt, mert általában Beethoven véleményezte az új műveket – tudjuk hogy az ekkor már ismert Schubert is többször jelen volt, de az talány marad, hogy bemutatták e őket itt egymásnak vagy sem.

1822-ben állítólag megtörtént a nagy találkozás. Írt egy négykezes variációsorozatot, amit ki is adtak már Opus 10. számmal, Ludwig Van Beethoven-nek ajánlva, Schubert, Diabelli-vel a híres kiadóval elindult az öreg mesterhez. Schubert egyik barátja szerint nem találták otthon, Anton Schindler, Beethoven titkára és életrajzírója szerint azonban megtörtént a történelmi találkozó. Állítólag Schubert annyira berezelt, hogy szinte szólni se mert az akkor már rég világsztár Beethoven előtt. Megmutatták neki a variációkat, és mikor Ludwig rámutatott egy amúgy kis harmóniai hibára az ifjabb zeneszerző megnémult, csak jóval később az utcán “tért magához”.

Schubert barátai azonban ahogy előbb írtam ezt a történetet cáfolták, sőt állítólag Beethoven halála után Schubert nagyon gyakran felhozta, hogy mennyire fájlalja, sohasem beszélhetett a mesterrel. Az mindenesetre bizonyos, hogy Beethoven nagyra tartotta ifjú kollégáját, egyszer azt is mondta róla, hogy “túl fog engem szárnyalni”, és a neki ajánlott variációkról tudott, sőt unokaöccsével sokáig játszották együtt szinte minden nap.

D. 624, Opus. 10-es mű, egy francia dalra variáció, az elejét hallgassuk meg Sergio Marchegiani és Marco Schiavo előadásában.

A kísérés művészete

Gerald Moore “Túl hangos vagyok?” című könyvet fejeztem be épp a minap, ő volt az az úriember aki a kísérést a köztudatba hozta – előtte csak egy egyszerű zenésznek (vagy talán még annak sem) tekintették a zongorakísérőt, semmiképp sem művésznek.

Lebilincselően érdekes emlékiratait érdemes elolvasni, persze mondhatnánk hogy könnyű érdekesnek lenni hisz a legnagyobb művészekkel dolgozott együtt: Casals, Menuhin, Schumann, Ferrier, Schwarzkopf, del los Angeles, Fischer-Dieskau, és lehetne sorolni még tovább a 20. század legnagyobb énekeseit, hegedűseit, csellistáit.

Rengeteg érdekes dolgot tudhatnunk meg a kísérés nehézségeiről, például, hogy sok énekes nem tudja kiénekelni az adott műben lévő legmagasabb vagy legalacsonyabb hangot – ilyenkor fél vagy egy hanggal transzponálni kell a kísérőnek le vagy felfelé, ami még nem lenne akkora mutatvány, de mivel ilyenkor sok esetben a teljes ujjrend megváltozik ezért rendkívül nehéz ugyanazt a hangszínt, ugyanolyan frázisokat kihozni.  Moore szerint a technika nem csak azt jelenti, hogy milyen gyorsan és briliánsan tud a zongorista eljátszani egy Chopin vagy Liszt etűdöt, hanem azt is, hogy egy frázist milyen szépen tud tolmácsolni a művész, a kellő tónussal, változatos hangszínekkel.

Egy zenei frázis megalkotása – biztos próbaköve a zongorista zenei nyelvtudásának vagy zenei jó modorának! – jórészt a technikán alapszik. S a technika címszó alá tartozik nyilván a pedálozás is: a pedál a zongorista legjobb barátja.

Moore később előadásokat kezdett el tartani a német dalirodalomról, majd jött szépen sorba minden, tanítás, még több előadás, rádió és tv felvételek. A 60-as években a BBC-nek készült több évadnyi adás a leghíresebb énekesekkel, és természetesen Moore-al, Elisabeth Schwarzkopf-al adják el Schubert A zenéhez dalát.

Kaland a múltba

Az időgépet még sajnos nem találták fel, de ha egy kicsit a fantáziánkra hagyatkozunk visszarepülhetünk képzeletben a 19. századba. Liszt Ferencet folyton fiatal növendékek vették körbe, az utolsó éveiben, sőt napjaiban is tudásra éhező fiatal zongoristák kísérték Párizsba, Londonba és vissza Németországba ahol végül eltávozott a mester. Szerencsére néhány briliáns zongorista aki nála tanult megérte azt a kort amikor a már jó, akusztikus felvételeket tudtak készíteni.

Liszt and his students

1884-ben készült ez a legendás fotó, Liszt születésnapján a növendékeivel. A kép közepén mindenki felismeri a mestert. Felül bal oldalon áll Rosenthal, előtte ül Siloti, Liszt jobbján Friedheim, balján Sauer. Ők kalauzolnak most bennünket a 19. századba!

Moriz Rosenthal (1862-1946) az akkori Osztrák-Magyar Monarchia északkeleti területén született (ma Ukrajna), 10 évesen Karol Mikuli tanítványa lett, aki történetesen a legfontosabb Chopin tanítvány volt! Moriz 14 évesen már koncertkörúton volt, és nem sokkal később Liszt tanította. Bejárta a világot, végül New York-ban telepedett le és halálig ott tanított. Néhány Chopin mazurkát játszik nekünk, óó ez a rubato, ó ez a hang!

Emil von Sauer (1862-1942) szintén nagy karriert futott be mint zongorista, de tanított és komponált is. Még az 1940-es években is koncertezett! Más Liszt tanítványok szerint ő értette meg legjobban a mester tanításait, ugyanakkor érdekes, hogy egy századfordulón készült interjúba szinte tagadta, hogy Liszt tanította, “túl öreg volt már” mondta, persze később rájött, hogy mekkora hatással volt rá. Játéka igazi 19. századi romantikus, finom, átgondolt, arisztokratikus. Liszt harmadik Consolation noktürnjét játsza.

Eugen d’Albert (1864-1932) angol-német zenész, fiatalon már zenét tanult, és szerencsésen Liszthez került alig 20 évesen. Nagy karriert futott be mint zongorista és mint zeneszerző is, illetve igazgatója volt a Hochschule für Musik-nak Berlin-be és egy ideig Weimar-ban Kapellmeister címet is birtokolta, amit régen a mestere. Hallgassuk gy Schubert Impromptu felvételét.

Frederic Lamond (1868-1948) skót zongorista nagyon fiatalon került Liszthez, és 1886-ban debütált Londonban, a mester is hallotta személyesen a koncertjét. Ő is élete végéig koncertezett és tanított, olyan tanítványokat mint Nyíregyházi Ervin és a zenész-humorista Victor Borge. Liszt koncertetűdjét, az Un Sospiro-t adja most elő.

Conrad Ansorge (1862-1930) német zongorista aki főleg német mesterek műveit játszotta. Imádta az énekhangot, ez dallam vezetésén is hallatszik, Horowitz mondta róla, hogy jobban érdekelte egy énekes mint bármelyik zongorista. Schumann egyik románcát halljuk.

José Vianna da Motta (1868-1948) élt legtovább a Liszt növendékek közül. A 19. század zongora oktatásában még szerepelt az improvizáció illetve a zeneszerzés is. A budapesti zeneakadémián (ma Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem) is – ahol Liszt és Erkel tanítottak kezdetben – minden zongoristának kötelező volt e két mesterséget is elsajátítani a zongoraművek előadása mellett. Így nem meglepő, hogy az itt felsorolt mindegyik Liszt növendék is szerzett zenét, most egy saját kompozícióját halljuk tőle.

Weiss József (1864-1945) az előbb említett budapesti zeneakadémián tanult Lisztnél. 1910-ben történt egy híres-hírhedt eset vele amit felkaptak az újságok. Gustav Mahler vezette New York Philharmonic Orchestra -val adták volna elő Schumann concerto-ját, de valamin annyira összeszólalkoztak ketten, hogy Weiss egyszer csak hangosan lecsapta a zongora fedelét és elsétált. Mahler akkoriban az egyik legismertebb zenész volt a világon, így természetesen a sajtó felkapta az ügyet. A 12. Magyar rapszódiát hallgassuk Weiss-től, sajnos azonban az előadás nem teljes, mivel a század elején csak néhány percnyi felvételt tudtak egyszerre csinálni.

Az utazásnak itt a vége. Csak e hét úriembertől maradt ránk élvezhető akusztikus felvétel. Érdekes lenne hallani torzítások nélkül Alexander Siloti privát felvételét, vagy nem gépzongora (piano roll) változatban Arthur Friedheim h-moll szonáta felvételét vagy Bernhard Stavenhagen 12. Magyar rapszódiáját.

És a ráadás Lamond visszaemlékezése, egy 1945-ös rádiófelvétel ahol elmeséli első találkozását Liszttel. Egy hihetetlen mesét hallunk, legendás idők voltak azok. Lamond hangja olyan mint egy jó mesemondóé, az előadása meg briliánsan írja le a hatalmas élményeit Weimarban.

Dietrich Fischer-Dieskau

Pénteken távozott el 86 évesen a 20. század legnagyobb opera és dalénekese. Fischer-Dieskau repertoárja Bach-tól Bartók-ig terjedt, felsorolni is nehéz lenne hogy mennyi stílust, mennyi nyelven énekelt.

1947-ben egy csapásra felfedezték amikor be kellett ugrania egy másik énekes helyett Brahms-ot énekelnie. És aztán jött sorban minden. Német operák, olasz operák, dalok, kantáták, sőt még modern klasszikus műveket is előszeretettel énekelt. 1993-ig folyamatosan koncertezett a világ különböző pontjain, visszavonulása után a dal éneklést tanította.

Schubert dal előadásai utánozhatatlanok, az érzelmeket és hangulatokat olyan széles skálán képes “előállítani”, hogy csak csodálkozni lehet ezen. Fellépett az összes nagy Schubert zongoristával, Richter, Schiff, de én most stílusosan az Alfred Brendel-el felvett előadást mutatom, a Winterreise végig, ami a Gute Nacht-al kezdődik.

5 zseni, 5 személyiség

Az emberről nagyon sokat elárul a kézírása, hogy hogyan bánik a munkájával. Kedvenc zeneszerzőim kézirataiból is szépen kijönnek a személyiség jegyek, érdekes végig nézni néhány munkájukat mert sokat elárulhat az adott műről.

Johann Sebastian Bach a nyugati modern zene atyja. Ő volt az első zseni, imádta a zenét, rengeteg újítást hozott be, és mai napig hatással munkája a zenészekre. Beethoven, Chopin, Liszt, Bartók, lehetne még sorolni a nagy neveket akik általában idősebb fejjel mind Bach műveket vizsgáltak, és későbbi műveiknél jelennek meg szépen az ellenpont használata, és más Bach vívmány.

Bach imádta a zenét, és ez a kottáján is látszik, ezekből a kéziratokból mai napig lehetne játszani. Hibát és javítást ritkán találunk, ő fejben írt zenét, mint később Mozart. Csodálatosak azok az ívek!

Franz Schubert egy különleges zseni volt. Ugyan Bach-ot sem igazán ismerték el korában, de Schubert mindenben “megbukott”. Mint zenész, zongorista sem vált be, nagy operákat szeretett volna írni de mind csúfos bukás lett, és egyéb műveivel meg nem törődött senki. Tanárként is nehezen tudott elhelyezkedni, ezért pénze sohasem volt, saját lakásról szó sem lehetett, ezért a családja is fura szemmel nézett rá. És tetézte ezt a halálos ítélet huszonévesen, szifilisz. Ő ebbe szép lassan beletörődött, utolsó szonátáiba ez szépen hallatszik.

Rengeteg német költő versét zenésítette meg, több mint 600 dalt írt, és úgy látszik ezek nagyon fontosak voltak neki, a felső kottán látszik milyen szépen kidolgozott, és milyen szép a dalszöveg írása. Ezzel szemben az alsó kottán, a 3 zongoradarab egyik oldalát nézve mintha más írta volna, pedig nem. Sok javítás, csúnya, gyorsan odavetett hangjegyek. Talán nem ő sem gondolta fontosnak ezeket, mint a publikum a korában? Pedig milyen fontos művek!

Frédéric Chopin a lengyel csodagyerek megszállottan maximalista volt. Az ő kezéből nem kerülhetett ki rossz munka. Sokszor több hónapig, sőt néha évig dolgozott egy művön, improvizált, jött egy ötlet, azt papírra vetette, aztán híresen sokáig szenvedett azzal. George Sand, Eugène Delacroix és több más barátja is sokszor számolt be róla, hogy Chopin mennyit tudott dolgozni akár egy rövidke prelűddel vagy mazurkával.

Az első az Op. 26-os polonéz, fiatal kori műve. Ha valami hibát ejtett azt feketén lesatírozza, nehogy meglássa valaki azt a borzalmas rosszat amit odaírt! Látszik mennyire gondos volt a kézirataival, minden jelzés pontosan a helyén van, ebből is játszani lehetne. Chopin egy olyan korszakban élt ahol a zene volt a középpontban, és gyorsan fejlődött, ezzel szemben ő hű volt Bach-hoz és Mozart-hoz, nem tartotta magát romantikusnak, és valóban műveiben a sok újítás mellett ott a klasszikus rend, ahogy a kézirataiban is. A második képen az Op. 53-as, híres hősi polonéz amit már idősebb fejjel írt, az érdekesség itt, hogy az utolsó sorban kitör a rendből, a lap szélére írja a végét.

Liszt Ferenc a magyar csodagyerek idős koráig nem volt valami jó zeneszerző. Bár rengeteg ötlete jött húszas és harmincas éveiben a koncertkörútjain, de ezek nem voltak kidolgozott művek, mindegyiket később átírta, és Weimar-ban, vagy később, idősebb korában születtek ezekből a mesterművek.

A második balladája kézirata nagyon jellemző. Az első oldal szépen kidolgozott, még ujjrendek is vannak ami azért elég meglepő. Ekkor még lelkes és gondos szülő, pontos és pedáns az első néhány oldal, de ahogy halad előre már új ötletek kavarognak a fejében amiket meg kell valósítani, hisz a zenének folyamatosan meg kell újulnia! Az utolsó oldalakon már össze-vissza kezdi a sorokat, és a tipikus liszti díszítések, futamok fura íveket rajzolnak, kilógnak, vagy épp összetöpörödnek hogy valahogy beleférjenek a szabott keretbe. Azért a gondosságot nem veszíti el itt sem a mester, minden ott van a helyén, csak éppen gyorsabban vetette papírra, vagy épp kihúzta később.

És végül Bartók Béla, aki kivételesen pontos volt a kottáiban. Neki a kotta az szent volt, nem csak a sajátja, hanem más szerzőké is, ki nem állhatta ha egy diákja fura rubato-kat, más dinamikát alkalmazott például egy Chopin műnél, mindig ragaszkodott, hogy azt játssza ami a kottába van írva.

Az első kotta a hegedűversenyből van, minden pontosan, egyenes vonalak. A második kotta az idős kori szonáta két zongorára és ütőhangszerekre művéből van ami egy fura, újító, soha nem hallott hangzás. Sok jegyzet, magyar szavak.